A gyerekvállaláshoz nem kell indok! Azt zsigerből kell érezni!

Nem kell és nem lehet senki rábeszélni arra, hogy gyereke legyen. Az, hogy valaki szeretne-e a szülőség hol örömteli, hol pedig rögös útjára lépni, az mindenkinek legyen csak a saját nagy döntése. A régmúlt hozománya, hogy az az élet rendje, hogy megállapodsz és családot alapítasz. Ez az élet rendje, amennyiben tényleg azt érzed csontig hatolva, hogy te, ezt akarod. És lehet másképp is dönteni. Hiába vagyok szülő, hol a fejemet csóválva, hol a számat huzigálva olvasom, vagy hallgatom azt, hogy egyik ember a másikat rá akarja beszélni, hogy egy nő legnagyobb értéke, ha anya lehet. Egyszerűen nincs jó indok és mód arra, hogy meggyőzzünk valakit, hogy gyereket vállaljon, ha zsigerből nem érzi ezt. Úton-útfélen belefutok az indokokba, amiket jóformán csak cáfolni lehet.

A kedvencem a “majd nem lesz aki öreg korodban rád nyitja az ajtót, vagy kicseréli a pelenkát alattad”.  Álljunk meg egy kicsit! Én baromira nem azért vállaltam gyereket, hogy ha megöregszem, lerobban az egészségem, akkor én elvárjam, hogy gondozzon, mert én is kivakartam babakorában a kakiból. Nem, én ennél jobb és szebb sorsot szánok a gyerekeimnek. Totálisan önző dolog “öngondoskodás” miatt gyereket vállalni! Anno egy pap mondta, hogy a szülő, soha nem róhatja fel a gyerekének, hogy megszülte, felnevelte, taníttatta stb., mert ha vállalt a gyereket, aki ugye nem maga kéredzkedett a világra, akkor ez a minimum, hogy tisztességgel felneveli és nem vár érte semmi! Lehet hőzöngeni, hogy ez milyen dolog, ez nem így működik, de drágáim így működik, a gyermek csak vendég nálunk. Nem tartozik nekünk a “szolgálatainkért”. Más kérdés, hogy egészséges szülő-gyermek viszonyba beleszövődik a hála, hogy azt mondom, ahol én vagyok, ott mindig jut legalább egy tányér étel anyámnak.

A másik nagy kedvencem, a gyerek az élet értelme. Igen is, meg nem is. Ha van, akkor minden bizonnyal gyakran mondja ezt az ember (bár én kimondottan nem szeretem használni) és bizony ha tragédia történik és valaki elveszíti a gyermekét tényleg azt érzi, nincs tovább értelme az életének. Azonban nagyon sok ember van, akinek nincs gyereke és mégis van értelme az életének. Sőt, mi anyák gyakran annyira a sokadik helyre tesszük magunkat, hogy az anya-házvezetőnő-feleség háromságba, nem bírjuk beleszuszakolni magunkat, kifejezni, urambocsá önmegvalósítani, mert akkor már karrierista ribik leszünk és különben is a te életed értelme a gyerek, ne is keress mást. Pedig hacsak nem 100% organic ősanya vagy, fel lehet őrlődni abban, hogy soha nem vagy önmagad, kitörve a többi szerepedből.

Önzőség nem vállalni gyereket. Hát az önzőséggel kapcsolatban ugorjunk vissza egy bekezdésnyit arról ki az igazán önző? Az aki nem vállal, vagy az aki igára kötelezné vénségére a gyerekét…

Anyagilag jól jársz. Ha szülő vagy, akkor ezen valószínűleg jól kiröhögted magad, mert a Földön nincs olyan támogatás, aminek a dupláját nem vernéd el a gyerekre.

És amikor már van egy, kettő, de rá akarnak beszélni még egyre, mert hátha fiú lesz vagy pont lány, ahol felnőtt x, ott x+1 is felfog. Hát régen, lehet, hogy így volt. Nem is igen volt választása a nőknek a családtervezésre vonatkozóan, a nagyja nevelte az apraját és nem voltak olyan prioritások mint manapság. Az x.-edik gyerek után is érzi az ember lánya, hogy vágyik még egyre, vagy gömbölyű az életük már így!

Vállalj gyereket, mert később megbánod, hogy nincs. Egyszer a fodrászommal beszélgettem erről a témáról. Hogy micsoda hülyeség már, hogy minden nőnek gyereket kell szülni, őt is mennyit piszkálták ezzel. Mondtam, persze hogy butaság, ez egyszerűen nincs így! Aztán ahogy folyt a beszélgetés, valahogy az bukott ki belőle, hogy igen, csinálhatta volna másképp, talán néha elgondolkodik azon, mi lett volna, ha másképp dönt, más dolgokat helyez előtérbe. Ugye, ha én lennék ősanyu 1.0, akkor ráolvashattam volna a fejére, hogy na látod kicsúsztál az időből, ez van, én meg boldogan megyek haza életem értelmeihez. De én inkább vagyok tréanyu, vagy szaranyu aki ezerszer megkérdőjelezte már saját anyai kompetenciáit, akit nyúznak és húznak, aki néha csak túlélésre játszik és bár nálunk is be szokott robbanni a cukiságbomba, amikor könnybe lábadt szemmel figyelem csemetéim, de vannak pillanatok, amikor egy pár órácskára visszakérném a gyermektelen életem, csak úgy elszöknék, hogy szemernyi felelősség se legyen rajtam (mert ugye jól tudjuk, ha anya vagy, még alvás közben is van rajtad felelősség). Bumm! Leírtam! Ott állt egymással szemben két nő és egy kicsit mindkettő a másik életére vágyott, csak néhány órára. Aztán mindketten hazamentek és visszazökkenve a valóságba, próbáltak boldogok lenni, de ott csenget a fülükben a régi Piramis dal: Ha volna két életem!

“Ha volna két életem, nem fájna semmi sem.
Bár volna két életem, nevetnék mindenen!”

Add a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *