Az anyaság testi változásokkal jár. Kinek nagyobb, kinek kisebb nyomot hagy a testén. De egyre inkább úgy érzem, ezeket a nyomokat, konkrétabban a plusz kilókat illik eltüntetni. Persze az ember lánya anyaként is jól akarjon kinézni, ledobni a terhesség alatt felszedett pluszt, csinos és nőies maradni. Van már mindenféle projekt meg mód az áhított testforma elérésére. De van egy pont, amikor, véleményem szerint, egyesek nagyon átcsúsznak a túlidealizálásba. Arra gondolok, hogy láttam már olyan előtte-utána anyuka fotókat, hogy elszégyelltem magam, hogy én még megboldogult lánykoromban sem voltam ilyen bombanő és valószínűleg már nem is leszek soha. Nem azért, mert lusta vagyok, nem azért mert… és itt sorolhatnék fel sok mindent, aminek egy része kifogásnak tűnne, a másik meg tényleg az lenne, de egyszerűen azért, mert nem vagyok hülye és látom, hogy abba a testbe mekkora meló van fektetve. Mennyi sport, mennyi diéta, mennyi kőkemény meló, és a jelenlegi életemmel ez kb. összeegyeztethetetlen. Mivel itt nem csak arról van szó, hogy ledobsz 20-30 kilót vagy többet és beleférsz a régi farmerba.
De álljunk meg egy pillanatra! Miért is kellene 1-2-3 vagy akárhány gyerek után fitneszmodellnek kinézni? Pont ugyanúgy véglet, mint 80-100 kiló plusszal zárni mondjuk a harmadik terhességet. Miért kell nekem, vagy bárki más mezei édesanyának, akik dolgoznak, háztartást vezetnek, gyereket nevelnek és uram bocsá’ olyan egyszerű hobbijuk van (ha van rá idejük egyáltalán) mint az olvasás, (írás) varrás, vagy bármi, ami nem sport, miért kell nekünk mezei anyáknak fitneszmodell címért küzdeni? Miért baj, ha a legjobb értelemben véve átlagosak vagyunk vagy attól kicsit fel, vagy le eltérünk? Miért baj az, ha marad egy kis felesleg csípőn, popsin, combon, hason akárhol, ha lesz egy kis narancsbőr? A szoptatástól megereszkedett mellekről már ne is beszeljünk, mert azt meg pláne nem olyan egyszerű visszaállítani. Miért baj, ha nem tökéletes a testünk? Egyáltalán, mi van azokkal, akiket úgy ismer és szeret meg életük párja, hogy molettek? Ha egyébként nagyjából egészségesen étkezünk, még valamicskét mozgunk is és egészségügyileg is pipálhatunk, akkor miért kell hajszolni egy álomképet? Mert sokan vannak ám akiknek sem az idejébe, sem a pénztárcájába nem fér bele, hogy címlaplány-szerűen nézzenek ki.
És nem arról van szó, hogy nyugodtan tespedjünk, együnk szemetet és sajnáltassuk magunk, hogy szar a genetikánk. De vajon tényleg bombanőnek kell lenni? Mondjuk jó én az vagyok, mert kerek vagyok…
Túlidealizált képek ömlenek ránk a médiumokból, a közösségi oldalakon, és a magazinokban. Persze talán motivációnak szánják, hogy megmutassák, hogy el lehet érni a céljaikat, vágyaikat. Körbevesznek a neked is sikerülhet típusú szlogenek.
Vagy ott van a „Nekedmiakifogásod?” szlogenű Maria Kang, egy háromgyereket nevelő édesanya, aki úgy feszített a 3 fia mellett (a legkisebb 8 hónapos volt akkor), hogy a sok modell is elbújhat mögötte. Azt állította napi 8 óra munka mellett, bébiszitter nélkül, személyi edző stb. nélkül pusztán az egészséges életmódnak és a sportnak köszönheti kinézetét. Később persze lehullt a lepel és kiderült az ominózus fotózást megelőzően turbó fokozatban nyomta a diétát és a kardiót, fotózás előtti nap pedig vízhajtózott, nem beszelve a fodrásznál és körmösnél tett látogatásáról, bár ez elég alap egy fotózás előtt. Kang végül saját gödrébe esett, nem tudta összeegyeztetni az összeegyeztethetetlen és be kellett ismernie ez túlontúl túlzás volt. Esete kiváló példája annak, hogy ténylegesen elérhetetlen dolgokra próbáljak rávenni az anyukákat.

Mert ne dőljünk be a hangzatos ígéreteknek. Heti pár alkalommal végzett, 20-30 perc mozgás/edzés, otthoni kis videótornák, miközben nem próbáljuk lerúgni a körülöttünk sertepertélő gyereket plusz az, hogy nem zabálunk össze mindent, netalántán tudatosan étkezünk (én mindig, én mindig tudok róla, ha eszem) attól még nem leszünk modell-kinézetűek, feszes izmokkal és olyan sima bőrrel, hogy a photoshopot is elfelejthetjük. De ha éppen elég ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat, akkor miért kellene magasabbra tenni a lécet? És valljuk be, sokunknak már ez is a fittség és az egészséges életmód netovábbja lenne, sokszor csak álmodozni tudunk róla…
És mi van velem? Kb. 16 éves korom óta iktatok be az életembe fogyókúrákat. A csillámpóni megírásakor felszaladt rám néhány kiló, majd erre rájöttek a karanténkilók és most kezdek ébredezni, hogy össze kellene kapni magam, mert utálom, hogy nem férek bele a kedvenceimbe (mivel engem, sok nőtársammal ellentétben, legalább bottal kell elhajtani ruhát vásárolni saját részemre). Egyébként, aki olvasta a csillampónit és tetszett, az nyugodtan átvehet 30 grammot tőlem, az eladást figyelembe véve meg is szabadulnék az összes felesleges 15-16 kilómtól.
Jelenleg keresem az utat, ami járható. Talán megtalálom egy Élj egészségesen, a saját szabályaid szerint című könyvben, amit egy amerikai jógaoktató, Tara Stiles írt. Taraval nincs sok közös bennünk első ránézésre. Ő vegán és nincs gyereke én megrögzött húsevő vagyok és hát ugye van két lurkóm. Mégis a könyvét olvasva az az érzés járt át, hogy valahol rokonlelkek vagyunk. Nincs benne erőltetés, a jelszó, hogy bárhogy is csinálod jó lesz, bárhogy sikerül megpróbáltad. Szerinte a ránk erőltetett divatdiétáktól és edzésektől nem érünk el tartósan semmit és még be is feszülünk. Jó, sok újat nem mondd azzal, hogy ide biza életmódváltás kell, nem időről időre fellángoló rapid és vészhelyzeti fogyókúrák. Mégis ezt az új utat úgy tárja fel, hogy szívesen tartok vele, jobban mondva ő csak elindít, hogy a saját, nekem megfelelő módszer meglegyen. És ha jól érzem magam a bőrömben, testben és lélekben egyaránt az az igazi egészség. A többi meg csak szemfényvesztés!

Add a Comment