Mikulás előtt történt, hogy először úgy mentem haza a házunkba, hogy csak én voltam otthon. A férjem dolgozott, a gyerekek oviban, bölcsiben voltak. Elkapott a sírás. Tiszta hülyeség, gondoltam, ez az élet rendje. Hogy én ezt már hányszor hallottam! Az ember megfogan, megszületik. Az anyja anyatejjel táplálja (vagy nem) majd leválik. Elhagyja a pelust, a babás dolgokat. Mert ez az élet rendje. Oviba megy és hiába sír minden reggel, ez az élet rendje. A gyerekek felnőnek, kiröpülnek, elmorzsolunk egy könnycseppet, de csak egyet, mert ez az élet rendje.
Nagymamikám mondogatta mindig, aki születik annak halni kell. Ha meghal, valaki gyászolunk, sírunk sajnálkozunk. A halál egy olyan volumenű változással jár, amin gyász nélkül nem lehet túllépni. Pedig mamikám mondása szerint, még a halál is hozzátartozik az élet rendjéhez. (Kegyetlen és fájdalmas, ha túl hamar, ha túl fiatalon ragad el valakit és akkor már nagyon nem mondhatom, hogy ez a rendje!)
Ha meghal valakink, gyászidő van. Idő a szomorúságra, a bánatra. Egyébként tombol a légy pozitív légy boldog légy vidám, örülj mentalitás! A halált, és a betegségeket, (katasztrófákat, háborúkat) leszámítva, mindenre azt mondhatjuk, ez az élet rendje.
Pedig sokszor úgy érezzük, meghal bennünk egy rész. Véget ér valami, ami már nem tér vissza, ami miatt jogunk van bánkódni, túlzással gyászolni. Amikor az elején voltunk az ovis beszoktatásnak egy anyuka ismerősömnek mondtam, hogy kicsit olyan ez, mint a szülés. Fáj a vajúdás, de itt a vége, nincs mese, ezen így vagy úgy, de túl kell esni. A beszoktatáson is túl kell esni, csak ez lelkileg fáj. Az életünk folyamán rengeteg ilyenen átmegyünk. Tudod, hogy valaminek itt az ideje, tudod, hogy ez az élet rendje, mégis, mintha egy egészen pici darabot kiszakítanának belőled, a lelkedből. Az az élet rendje, hogy a keserűséget, legyen az bolhányi vagy elefántnyi, megéled. Nem pedig elbagatellizálod. Kezedbe veszed a letépett darabkádat, megsiratod, szeretettel gondolsz rá, tudod, hogy már nem lehet a részed. Megbánsz dolgokat utólag, mert az gondolod, talán lehettél volna jobb. Már mindegy. Sírsz még kicsit, majd a képzeletbeli emlékdobozba teszed a darabkát. Úgy ahogy eltettél egy tincset a gyerek hajából, vagy ahogy nem dobtad ki a kórházi karkötőjét, ennek is helye van. Tudod, hogy egy nap szeretettel gondolsz erre a darabra. Nem fog kísérteni, mert méltón búcsút vettél tőle. Nem fog nyomasztani, mert a gyászidőben a bánattal foglalkoztál, nem pedig pozitív gondolatokkal bombáztad magad. Az élet rendje, hogy ha bánat ér sírunk, ha öröm nevetünk. Egy körforgás, mint az egymásba fonódó yin és yang. Az élet és az ő rendje, az egyensúly. Ha túl szomorú vagy, ok nélkül azt mondják, baj van veled, depressziós vagy ez így nem jó. És ha túl vidám vagy? Ha túl pozitívan gondolkodó? Akkor te vagy a követendő példa. Pedig majdnem pont annyira rossz, ha a nehéz időkben is magunkra erőltetjük a vidámságot, mint amikor búskomorságba esünk. Mert egyik esetben sincs meg az egyensúly. Az empátia például pont ugyanúgy fog hiányozni a túl pozitív emberből, mint a túl negatívból. A túl pozitív, túl van töltve, ki fog sülni, ki fog égni. A negatív pedig el- illetve lemerül. Az elemnek is van pozitív és negatív oldala. Egyik a másik nélkül nem tud működni. Ahogy a Föld északi is déli pólusai. Ahogy nincs árnyék, fény nélkül. Aki viszont egyensúlyban van, az megérzi és megérti a másik örömét és bánatát egyaránt. :(:
Add a Comment