Azok a régi szép idők(?)

Ezzel az írással valószínűleg rálépek egy pár tyúkszemre, de ha már egyszer elindultam ezen az úton akkor végigmegyek rajta.
A könyvemben van egy fejezet a régi szép időkről.

„Az idősebb generáció úgy adja elő a „bezzeg régen” sztorijait, hogy szinte utópisztikus képet fest azokról az időkről. Aztán folyton az orrunk alá dörgölik, hogy régen nehezebb volt, de mégis megoldották. Néha úgy érzem, teljesen belegabalyodok a „régen minden jobb volt” és a „régen nem volt ez se, az se, milyen nehéz volt” okfejtések ellentmondásába.” 

 Mostanában, talán a közösségi média adta lehetőségek miatt, nagy divat lett nosztalgikus posztokat írni a „varázslatos” régi, szép időkről, legyen szó  20-30, vagy akár 50-80 évvel ezelőtti múltidézésről. Ezek a posztok nemcsak, hogy fényezik azokat a boldog időket, de próbálják kicsit lejáratni, lenézni, lesajnálni a mostani, modern világot és annak hozományait. Mert régen nyilván minden jobb volt, emberközelibb, most meg itt a technológia, butulunk az okostelefontól, bezzeg anno, mikor tengerimorzsolás közben meséltek az öregek. Nos, nekem volt egy drága nagymamikám aki sokat mesélt nekem azokról az időkről. Ezek a mesék pedig nem olyan képet festettek le, mint ahogy azt ránk akarják erőltetni. Nehéz volt, sok munka volt, sok küzdelem, vér és veríték. Ahogy ő fogalmazott, manapság egy álom a főzés és még csak nem is a legmodernebb konyhafelszerelésre gondolt. Nem példálózott, hogy ő volt a szuperanyu, mert ez, meg az se volt, ő mégis mindent megcsinált. Vagy azzal, hogy a mai anyukák puhányok és nincs is semmi dolguk blabla. De nem csak a technológia vívmányokról van szó, ugyanis a régi idők posztjai szerint, az emberek jobbak voltak, a gyerekek is, kevésbé hisztisebbek (vagy egyáltalán nem voltak azok), tisztelték a felnőtteket. Az emberek segítettek egymásnak, szeretet, béke, boldogság, minden idilli volt. Mi van most? Felszínes kapcsolatok, tiszteletlenség, neveletlen, hisztis gyerekek, széthulló családok. Véleményem szerint mindkét véglet túlzás. Azokban régi szép időkben is voltak rossz emberek, és néha csak azért nem estek szét a családok, mert kényszerből együttmaradtak. Azt tartották, hogy egy asszony szoknyájának elég nagynak kell lennie, hogy minden alá férjen. Tehát nem kiteregették, hanem a szoknya alá söpörték a dolgokat. Az aszonyoknak volt kötelessége és halgass volt a neve. A nők helyzetét, nem is elemezném tovább. Való igaz a sok munka összehozta az embereket, e tekintetben nemigazán volt más válsztásuk. A gyerekek hisztijéről és neveletlenségéről egyrészt annyit hogy a szülők memóriája valami csodálatos módon megszépíti az emlékeket, másrészt minden kornak megvannak a maga „mai fiataljai”. Tehát úgy érzem csak színezve van idillire a régi, szép idők képe! És hogy látom én a mai világot, a modernizációt? Általában nem a technológia a rossz, hanem az amire, vagy ahogy használjuk. Én például, baromira örülök annak, hogy szinte bármikor fotózhatom a gyerkőcöket és elküldhetem anyukámnak. Rajtunk múlik, hogy a fejlődés összeköt vagy szétszakít. Mióta megírtam a könyvem és elkezdtem ismerkedni más írókkal, sok kedves és segítőkész embert sodort utamba az élet a facebook. Igen előfordul, hogy  a virtuális világ teljesen kiszakít valakit a való életéből. Nem gondolom hogy ez a fejlődés hibája. Emberek vagyunk, gyarlók is tudunk lenni, átesünk a ló másik oldalára néha. Átesünk a ebben az évszázadban is, ahogy a múlt évszázadban is átestek. A világ fejlődik átalakul, való igaz, ez ma már szédületes tempóban megy. Lehet nosztalgiáznia a porosodó emlékeken, sőt kell is, általában a jóra szeretünk emlékezni. De milyen jó lenne ha ezek az emlékezések a „bezzeg régen”, „ma meg nem”, „régen minden jobb volt” fordulatok nélkül történnének és anélkül, hogy megpróbálnának valamiféle szégyenérzetet generálni bennünk. Csak egy egyszerű boldog- békeidős múltidézés lenne…

Császár után - Egy rész, ami kimaradt a könyből 

A könyvemben őszintén beszélek a császármetszés utáni keserű érzésekről, de a végére egy humoros gyűjtést is megengedtem magamnak. Felmerülhet a kérdés, nekem szóltak-e be a császár miatt? A baba-mama szobában voltunk és az egyik szobatársam (nevezzük Juditnak), megkérdezte, hogy miért császároztak? Mondtam, hogy a gyerek nyakán volt a köldökzsinór… Erre ő félreérthetetlen hangnemben közölte, hogy az ő kisfiának is, mégis  tudott természetes úton szülni. Nyeltem egyet. Éjszaka, Juditnak a kisbabája több mint egy óra hosszat sírt, úgy, hogy mellete feküdt. Én fel-fel néztem, meg voltam győzödve, hogy a másik anyuka (őt pedig nevezzük Mártinak) babája, sír azért járkál vele, ringatja. Reggel Judit rámnézett és karikás szememből megállapította és mosolyogva közölte, hogy látja, nem bírom az éjszakázást. Amikor a „természetesen szülni tudó szuperanyu” Judit lement cigizni, Márti beavatott, hogy Judit babája sírt éjszaka. Egészen addig, amíg fel nem ébresztette, hogy „Hé, figylej már sír a kisbabád!” Kikerekedett a szemem és leesett az állam! Tehát én vagyok a béna szaranya, mert nem tudtam szülni és nem bírom az éjszakázást, mert miatta nem tudtam aludni, mivel az ő gyereke sírt, de ő durmolt mellete nyugiban?! Van ez így…

Amikor először hazautaztunk a nagyszülőkhöz babamutogatásra – körülbelül 2 hónapos volt  a lányunk,- anyósom egy újságcikket lóbálva fogadott. A cikkben arról volt szó, hogy egy császáros anyukában benne felejtettek egy törlőt és  ebbe kishíján belehalt. Pislogtam, mert nem tudtam mit kezdjek ezzel az információval? Szaladjak vissza mégis természetesen szülni, vagy mi legyen? Annyit préseltem ki magamból, ha ez nálam is fenállna, akkor annak már rég tünete lett volna! Hát persze, persze, csak megmutatta… 

A csípőszűrésen az orvos aszisztensének jutott eszébe megkérdezni , miért volt szükség császárra. Én naívan azt gondoltam, ennek valami köze van a vizsgálathoz. Azonban egy másik császáros anyuka, felhomályosított, hogy ez az aszisztens előszeretettel kérdőjelezi meg a császármetszés indokoltságát…

Azt kell mondjam, a beszólásokra sajnos számítani kell. Készülj vicces válaszokkal és vegyél be egy adag lesz@rom tablettát! 

Egy kicsit most rólam.

 32 éves vagyok a fiam most múlt kettő, a lányom januárban lesz négy éves.  Azt gondoltam két lábbal a földön állok a gyerekvállalás kérdéshez. Hogy tudom (honnan is tudtam volna?) hogy nem egyszerű, nehéz és többről szól a kezdeti időszak, minthogy a púderillatú babapuki belengi a szobát. Itt az Oscar című film, klasszikus mondata ugrik be, amikor Stallone próbalja magát kivágni a lánya előtt: „Persze, hogy tudtam! Csak nem sejtettem.”

Csak egy átlag anya vagyok, néha a gyerekek elől elbújva eszek Nutellát. A kedvenc horrorfilmem címe: Az esti altatás. 
Néha az őrület szélén állok, néha sírva alszom el, van hogy nem tudok elaludni és van hogy hamarabb alszom mint a lányom. 

Sokszor futottam bele neten megmondó emberekbe. Egyszer például beszóltak, hogy ne írjak már olyat, hogy császár után másnap már járkáltam meg én láttam el a gyereket, mert ez nem igaz. Végül is, ő biztos jobban tudja… A komment-háborúkra nincs se időm, se energiám, de minden beszólogató, nagyokos ember ellen és remélem a legtöbb anyuka örömére megírtam a könyvemet!

Anyasággal kapcsolatban nem először írok. Anno facebookon volt egy Tréanyus csoportom, talán vannak itt, akik emlékeznek rá! Egy kicsit ez a csoport is már a könyvem előhangja lehetett. 
Naponta tapasztalom az anyaság kínját és örömeit! Utóbbi nélkül, már nem lennék életben, előbbi nélkül meg elszálltam volna és nem írtam volna meg milyen az anyaság a csillámpónin túl! Mert előszeretettel csak a szép dolgokról írunk és beszélünk. A többi elfojtjuk, szőnyeg alá söpörjük, szemérmesen hallgatunk róla…
Bármiből képes vagyok viccet vagy tragédiát csinálni. Az éles helyzetek általában túldramatizálom, később meg kiparodizálom. Például, azt a helyzetet amikor kb. egy hetesen a lányom spriccolva fosott le, én pedig visítani kezdtem. Na, ez baromira nem volt egy okosító könyvben sem, hogy előfordulhat. Sírva, remegve hívtam a védőnőt, hogy mindjárt kiszárad, meg fog halni Úristen! Ő persze elárulta hogy ez természetes, előferdül. Közben az apja felvette a csupasz fenekű gyereket, aki szintén ordított, majd megajándékozta az apját még egy adag savanyú szagú fosikával, csakhogy érezze a törődést, telepakolta a markát!
Mi van még? Ja, egyszer világosítani akartam a hajam aminek az lett a végeredménye, hogy oldalt citrom-, felül narancssárga lett a hajam, így egy Nicki Minaj klipben simán elugrálhattam volna. Azóta festem. 
 
Bármilyen kérdésre szívesen és őszintén válaszolok (a hajfestéssel kapcsolatban is).
 

Személyes blogom, anyaságról, a könyvemről, a könyvből kimaradt gondolatokról!

Eddig a könyv face oldalán tettem csak közé írásaimat, de hamarosan ezt az oldalt is feltöltöm olvasnivalóval! 

Add a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *