Szoptatás vs. tápszer – ahogy még nem olvastál róluk

Az egyik követőm kérte, hogy keveset beszélünk a szoptatás hátrányairól. Jó lenne erről is több szót ejteni. Ne pontosan erről szól ez az írás, hanem mindenféle tudományt nélkülözve, pusztán élvezetből összehasonlítottam, milyen problémákkal néznek szembe a  szoptató vs. a tápszerező anyák. 

SZOPTATÁS

Csesztetni fognak amiért nem választod le egy idő után – “Adjál már neki inkább tejet!”

Előfordul, hogy fáj a mellbimbó és hosszan tartó szoptatástól megereszkedik a melled

Csesztetnek hogy azért olyan “nagy” a babád mert túl sokat adod neki a cickót – “Nem kell minden nyikkanásra mellre tenni.”

Csesztetnek, hogy azért nem hízik elég jól a babád, mert nem elég zsíros a tejed – “Adjál neki inkább pacalt!”

 

 

Előfordulhat tejláz, stressz vagy hormonális változás, ami miatt kevés lesz a tejed

Nem mindegy mit eszel, mert fájhat, görcsölhet a baba hasa, sokáig is eltarthat mire kitalálod, melyik élelmiszer okozza és lehet, hogy diétáznod is kell

Egyesek szerint:

-Önző vagy és csakis a te érdekeid szolgálja az, hogy nem választod le x évesen

 

-Lusta vagy és inkább szoptatsz ahelyett, hogy 3 hónaposan elkezdenéd a hozzátáplálást

-Túlságosan magadhoz láncolod a szoptatással

TÁPSZER

Csesztetni fognak a kezdetektől egészen addig amig tápszert kap “Adjál már neki inkább tejet!

Fáj a pénztárcádnak és hosszan tartó tápszerezéstől lesoványodik.

 
Csesztetnek, hogy azért olyan nagy a babád mert a tápszer felfújta – “Nem kell állandóan a cumisüveget a szájába tömni!”
 

Csesztetnek, hogy azért nem hízik elég jól a kisbabád mert a tápszer rossz, nincs benne semmi – “Adjál neki inkább rántotthúst

Előfordulhat, hogy az egyetlen tápszer ami bevált hiánycikk lesz

Néha sokáig tart mire találsz egy olyan tápszert, amit nem sugárba hány vissza, nem fáj tőle a hasa és nem visz csődbe
 

Egyesek szerint:

-Önző vagy, mert nem igyekeztél, hogy szoptatni tudj.

-Lusta vagy, mert nem is akartál szoptatni, mert aki akar az tud

-Elidegeníted magadtól a tápszerrel, nem fog kötődni.

Tanulság: bárhogy is eteted a kisbabádat, garantáltan lesz aki beszól, aki megkérdőjelezi a szoptatás vagy a tápszert létjogosultságát, aki jobban tudja mit, mikor, hogyan tegyél a kisbabáddal, akkor is ha most látja életében először. (Sőt ha előtte csak TV-ben látott kisbabát).  Mi anyák pedig csak annyit tehetünk, hogy összetartunk és segítünk egymásnak átvészelni a nehéz napokat, annak tudatában, hogy akár szoptat akár tápszerezik anyatársunk, valamilyen szinten ugyanazokkal a problémákkal néz szembe, mint mi magunk.
 
Ha szívesen olvasnál nem a megszokott szemlélettel baba-mama témában, akkor töltsd le az Anyaságról cukormáz nélkül című e-bookot! 
Az e-mail címed és a neved megadása után, automatikusan kapsz egy emailt a letöltési linkkel!
 
 

Töltsd le most az Anyukáknak szóló mini túlélőkalauzt!

Összeállítottam egy kis e-bookot egy pár olyan dologról, amelyek valamiért kimaradtak a felkészítő könyvekből. Tapasztalatom szerint azonban jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról, még jobb, ha ezt fesztelenül és őszintén tesszük. Néhány hasznos tipp, egy-két történet és jónéhány poénos dolog  az anyaságról, kicsit másképp!

Néhány dolog amiről írtam:

  • túl van tolva  a kelengyelista és a kórházi csomaglista
  • mi a helyzet a cumival? 
  • vajon tényleg “el lehet kapatni” egy kisbabát? 
  • babanapirend? mennyire kell komolyan venni?
  • humorszösszenet: milyen a szex a baba érkezése előtt és után?
SŐT! Most egy extra ajándékot is kapsz az e-mailben! 🎁🥳🤩
 

Az e-mail címed és a neved megadása után, automatikusan kapsz egy emailt a letöltési linkkel!

A gyerek csak vendég nálunk

A gyerek csak vendég nálunk! Sokszor, sok helyen olvastam már ezt a mondást, különbözőféleképpen kiegészítve, szárnyak meg gyökerek adásáról, hogy a szülők, hogy s miként engedik útra csemetéjüket a képzeletbeli batyuval, aminek a tartalma az otthonról hozott értékeket szimbolizálja, a magokat amiket zsenge gyermekkorunkban ültettek szívünkbe, szeretetet, összetartozást, olykor persze némi terhet is visznek magukkal. 

Útra engedtek, de visszavárnak. Csakhogy vannak olyan szülők, akik nemcsak hogy várnak hanem elvárnak, sőt, egyenesen követelnek! És itt most a kezdeti romantikát átfordítom egy kijózanító írássá. Sokszor mondogattam (írogattam) azt, hogy nem ildomos az anyák panaszkodására azt felelni, hogy “Te akartad a gyereket!” Azt az esetet kivéve, amikor egyes szülők úgy gondolják, nekik joguk van felemlegetni azt, hogy ők megszülték, felnevelték, taníttatták, útjára indították hamuba sült pogácsa helyet, minden földi és/vagy lelki értékkel a csemetét. Sőt, cserébe elvárják, hogy a gyerek, az csak a gyerekük legyen 30-40-50 évesen, családdal és gyerekekkel is és a végletekig hálás legyen a szüleinek. Mert ez nekik jár! Én pedig azt gondolom, hogy egy normálisan felnevelt gyerek, nem fordul el a szüleitől (mert nincs oka elfordulni) és megmarad egy egészséges szülő-gyermek viszony ami a szeretetre épül és nem elvárásokra. 
Egyesek csak beszélnek arról a szárnyadásról, de mégis magukhoz láncolnák a gyereküket…
Face posztok alatt sokszor alakult már ki parázs vita a szülő-gyerek viszony kapcsán és erre reflektálva, itt most bizony rálépek egy-két tyúkszemre. Sokan ítélkeznek azok felett akik “bedugják” egy öregotthonba, idős, beteg hozzátartozóikat. Ítélkeznek anélkül, hogy mélyebbre vagy magukba néznének. Jönnek az “Anyád is kicserélte alattad a pelenkát, te miért nem teszed meg ezt érte?,” meg az “Addig persze jó volt anyád míg segített!” fordulatok, folyamatosan generálva a lelkiismeretfurdalást a “gyerekben”.
Itt álljunk meg és térjünk vissza a szárnyakhoz, meg hogy a gyerek csak vendég nálunk… óh és ja a Te akartad kezdetű mondathoz! Mert igen, aki akarta a gyereket annak kötelessége tisztességesen felnevelni és nincs joga ezt bármikor számon kérően felemlegetni vagy a szemére hányni. 
Továbbá senki, mondom SENKI ne vállaljon gyereket azért, hogy idős korában legyen aki gondozza, aki rányitja az ajtót, aki kicseréli alatta a pelenkát, ha sajnálatos módon odáig fajul a helyzet! Ezért gyereket vállalni az önzőségnek és egoizmusnak egy igen magas foka. Édesanyám soha de soha nem vetette a szememre, hogy mit meg nem tett értem, pedig letett néhány dolgot azt asztalra, vagy mondhatnám még az asztalt is ő hozta. És már évekkel ezelőtt megmondta, hogy ő bizony ha megöregszik és leesik a lábáról, nem akar a terhemre lenni. Én pedig már most azt mondom történjen bármi nem várom el a gyerekeimtől azt a bizonyos pelenkacserét, mert nem olyan sorsot szánok nekik, hogy a szárnyukat lenyesve, magam mellé láncolva, házirabszolgát csináljak belőlük. Különben eleve bugyutaság egy pár kilós gyerek, meg egy 75 kg-os felnőtt pelenkacseréjét egy lapon említeni. Valamint az öregotthonba bedugni, meg az olyan intézményt keresni neki ahol megfelelő ellátást kap, amit a gyereke nem tud és nem pedig nem akar neki megadni, között hatalmas különbség van.
Sokan azt gondolják a gyermeknek a szülőért áldozatot kell hozni, a szeretet és a hála nevében. Szerintem nem kell. A gyökerek célja, -amiket adnak a gyerekeknek- nem az, hogy visszarántsa őket, hanem, hogy biztonságot és támaszt nyújtson. Hogy tudja visszatérhet, amikor úgy érzi vissza kell térnie, hálával telt szívvel, szeretettel és nem kényszerből. 
A hálát nem lehet követelni vagy elvárni,  annak azokból a magból kell fakadni, azokból az útravalókból amiket magunkkal viszünk a szülői házból vagy amit továbbadunk a gyermekeinknek. Azt szeretném, ha kinyílna előttük majd a világ és ebben nincs helye az én önző elvárasaimnak…

Mozogj a gyerekkel!

Nekünk anyáknak nem egyszerű megoldani a testmozgást, főleg ilyen ínséges időkben, amikor kezdődik a harc a “karanténkilók” ellen. Töredelmesen bevallom mikor tavalyi nagy bezárás alatt bizony szépen felszaladt rám jó pár kiló. Bár én amondó vagyok, hogy napi fél óra jár(na) az anyáknak arra, hogy sporttal karban tartsák a testüket, nem mindig egyszerű megoldani, néha lelkiismeretfurdalásunk is van miatta, nem beszélve arról, hogy a gyerekek nagy vehemenciával követnek minket és ők is edzeni akarnak velünk. Persze így már nem egészen lesz olyan az mozgás, ahogy elképzeltük. Nálunk volt olyan, hogy konkrétan lerúgtam az egyik gyereket, mert hiába lestem a szemem sarkából, az egyik percben itt volt, a másikban amott, vagy csak simán betotyogott mögém halálos csendben és bumm. Na, azóta jobban figyelünk, én is és ők is.

Van azonban olyan edzés amiben a gyerek kimondottan az edzőpartnered lehet! Ez pedig Péntek Enikő Zónakid edzése. Szerintem 3 éves kortól már lehet próbálkozni a gyakorlatokkal.

Mindig bemelegítéssel kell indítani és nyújtással zárni, ami hozzátartozik a DVD programjához. 

Változatos mozgások, összesen 8 féle videó (a bemelegítésen és nyújtáson kívül) amit akár kedvetek szerint kombinálhattok, vagy követhetitek az edzésprogramot. Személyes kedvenceim a gyereksúlyzó, -mondjuk ezt a törpök is nagyon csípik, mert lehet a hátamon fetrengeni, meg kapaszkodni- pacsiparti, comb-popsi, a gyerekek pedig imádják a labdajátékot. Ha egy edzést csináltok meg, akkor kb. 25 percre jön ki, ha kombináljátok 35-40 perc körül. Amikor pedig éppen hajlandó volt normálisan mérni a miband4 aktivitásmérőm, akkor 250 körül kalóriaégetést mért, ami szerintem egész jó.
Mire jó az edzés? Nyilvánvalóan fittebb leszel, a gyereknek is fejlődik a mozgáskoordinációja, megtanulja milyen csapatban dolgozni és mindketten jól érzitek magatokat, összekötitek a kellemest a hasznossal! Mindezt pedig a bulis zene teszi még jobbá, kellemesebbé, hogy ne veszítsd el a motivációd. 
 
Enikő elmondja, hogy ez a gyerekkel való edzés egy baba-mama tornából a Fittmama DVD-ből nőtte ki magát. Ezt ugyan nem ismerem, de mivel Enikő jónéhány tornájára mozogtam már, szerintem abba is belerakta az elvárhatót! Szóval, ha még babával vagy otthon, akkor ebbe vágj bele!
Hajrá!
 
 
 

Tíz dolog, amit senki nem mondott el neked az anyaságról

Vannak dolgok amikre nem lehet felkészülni. Gondolom te is belevetetted már magad mindenféle olvasmányba, ami az anyaságról szól! Senkit nem akarok megijeszteni, de van amire nem lehet felkészülni! Mert mindnyájan mások vagyunk, másképp éljük meg a  várandósság szépségeit és nehézségeit, ahogy a szülést és a szülés utáni állapotot. Hibát követnek el, amikor általánosítanak, pláne amikor nem beszélnek a nehézségekről vagy elbagatellizáljak azt!

Pregnancy flat icon set with pregnant women attributes for child and health vector illustration
1. A kismama lét is már felhőtlen öröm… vagy aggódás, az eleje, rosszullétekkel tarkított a közepe (vagy az egész) és félelemmel teljes várakozás a vége. Mégis azt várják, hogy rózsaszín ködben lebegjenek a kismamák. Pedig nem kell! 
 
2. A szülést meg kell tervezni! Igen meglehet, csak körülbelül annyira rugalmasnak kell maradni, mint amikor felújítás van a metróvonalon, de a villamos is kiesik, mert felpúposodott a nyári melegben a sín, pótlóbusz lófütty, mert fele annyi ember sem fél fel rá, közben letörik a cipőd sarka,  a taxis nem fogadja el a bankkártyádat, a telód lemerült és… hát tudod amikor semmi nem úgy jön össze, de természetesen mindig van B verzió és minden megoldódik, de lehet nem úgy, ahogy terveztük.
 
3. Szülés után = boldogság a köbön! Igen valóban az, míg nem szembesülsz a fizikai nehézségekkel és a  hormonális változások is gondoskodnak az érzékeny hangulatról. Nem veled van a baj! Sőt! Senkivel sincs! Azzal sem, aki a kórház folyosóján táncikál és azzal sem akin erőt vesznek a törékenynek tűnő állapottal kapcsolatos érzések.
 
4. A szoptatás a világ legtermészetesebb dolga, meg a legegyszerűbb is… ja, nem. Néha kicsit nehézkes, mire úgy beindul, hogy elég a babának és közbejöhetnek nehézségek, mint a tejláz, de erről csak nagyvonalakban írnak. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy mi történik velem. Lázas voltam, amit nehezen viselek, a mellbimbóm hólyagosra volt szívva, a mellem masszíroztam, borogattam, már fejre is álltam volna, ha valaki azt mondja az segít. Szakmai csoportban kértem segítséget, már azzal sem törődtem hány férfi kolléga olvassa a nyűgöm. Amikor egy kolleganő írt, hogy ő szoptatási tanácsadó is, még a mellbimbóm is lefotóztam és elküldtem neki, nem-e bleb-em van… amikor egy vadidegen nőnek küldözgetsz ilyen képet, azért már elég kétségbe lehetsz esve… 
 
5. Ahogy tápszert adsz a babának rögtön elkezd apadni a tejed. Vannak esetek amikor szükségszerű valamilyen pótlás én tapaszaltam mindkét gyerekemnél. A lányomnál tápszerrel, a fiamnál lefejt tejjel pótoltam. Egyszerűen hiába raktam a fiam egyik cickóról a másikra, nem aludt, sírt. Na, elő a cumisüveggel. Mire az utolsó kortyokhoz ért már aludt, 22 hónapig szoptattam. Persze szép dolog, hogy mellre teszed amikor kéri, de van, hogy nem ELÉG akárki akármit mond! De az, hogy alkalomadtán pótolsz, nem fog a sikeres szoptatás útjába állni.
 
6. A sírás stresszhormon dömpinget és helyrehozhatatlan károkat okoz a babának. Ezt részben  igaz is, meg nem is. Akkor okoz károkat ha szándékosan és rendszeresen (nevelési célzattal) sírni hagyod és meg sem próbalod megnyugtatni. Hány anyuka tudna mesélni a hosszú körökről, amikor mindent bevetnek, mégsem sikerül megnyugtatni a babát. Ettől nem vagyunk rossz anyák, pláne nem vágtuk tönkre a gyerek jövőjét!
 
7. Napirendet KELL kialakítani! Pont. Kőbevésve egyes ajánlások szerint! Hát persze, mi sem egyszerűbb, mint egy kis ösztönlényt, – akinek nincs más kívánsága, mint hogy tele legyen a pocak, tiszta legyen a pelus és anya elérhető közelségben legyen – időkorlatok közé szorítani. Inkább hallgass az ösztöneidre! A gyerekorvosunk pedig azt mondta 1-1,5 éves korukra kell kialakult bejáratott napirend… az sem kőbevésve.
 
8. Táblázatok, táblázatok mindenhol! Növekedés, gyarapodás, hozzátáplálási táblázat, percentilis kalkulátor stb. amelyek ajánlanak, nyomonkövetnek leginkább pedig az anyukák idegeire mennek. Már a lányom is túltápláltnak minősült, az egyik népszerű babaápolási márka kalkulátora szerint, a fiam adatait meg be sem mertem írni. Ki tudja ezt nyomon követni? Szerencsés vagy ha van egy rendes, aranyos védőnőd vagy egy őszinte barátnőd akik felhomályosítanak, a babák nem papírforma szerint működnek.
 
9. Nincs olyan, hogy tökéletes anya! A társadalom tesz róla. Ha még egy-egy szuperanyu ki is kiáltja magát tökéletes anyának többségünk csak valahol a sor végén kulloghat, és bármit tesz mindig hibázik valahol. Túl korán/ későn jön a kistesó, túl korán/későn mész vissza dolgozni, kezded a hozzátáplálást, bízod a nagyszülőre, veszel neki fejlesztő játékot… a végtelenségig ragozható! Én pedig azt mondom ez a gyerek téged választott Édesanyjának. És ennek oka van! Számára tökéletes vagy a hibáiddal együtt!
 

10. Az anyuka lét felhőtlen öröm.  Az anyaság csodálatos, boldognak kell lenned 0-24-ben és ne panaszkodj, mert te akartad a gyereket. Az igazság az, hogy az anyaság piszoknehéz és fárasztó tud lenni, van hogy egyre-másra jönnek a gondok és a megoldandó problémák, amitől a legkevésbé sem vagyunk csillámporos hangulatban. Ilyenkor pedig jogunk van panaszkodni vagy segítséget kérni, mint bárki másnak! Mert akármilyen életet is választottál, akármilyen hivatást, nem mindig mennek a napok szupergördülékenyen és rózsaszín csillámmal meghintve. Vajon miért várják az anyáktól, hogy mindenhez jópofát vágjanak?

Ehhez viszont nem kell jópofát vágnod, viszont annál többet derülhetsz rajta:

Töltsd le most az Anyukáknak szóló mini túlélőkalauzt!

Összeállítottam egy kis e-bookot egy pár olyan dologról, amelyek valamiért kimaradtak a felkészítő könyvekből. Tapasztalatom szerint azonban jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról, még jobb, ha ezt fesztelenül és őszintén tesszük. Néhány hasznos tipp, egy-két történet és jónéhány poénos dolog  az anyaságról, kicsit másképp!

Néhány dolog amiről írtam:

  • túl van tolva  a kelengyelista és a kórházi csomaglista
  • mi a helyzet a cumival? 
  • vajon tényleg “el lehet kapatni” egy kisbabát? 
  • babanapirend? mennyire kell komolyan venni?
  • humorszösszenet: milyen a szex a baba érkezése előtt és után?
SŐT! Most egy extra ajándékot is kapsz az e-mailben! 🎁🥳🤩
 

Az e-mail címed és a neved megadása után, automatikusan kapsz egy emailt a letöltési linkkel!

Neked is van nemtörődöm anyuka ismerősöd?

Az Anyaság a csillámpónin túl könyvben sokszor bíztattam arra az anyukákat, hogy hallgassanak az ösztöneikre, ezzel együtt pedig számos fejezetben kiparodizáltam az örökké kötekedő embereket. Egyes helyeken talán átestem a bizonyos ló másik oldalára (talán ez leginkább olvasófüggő), bár igyekeztem mindig egyensúlyt találni.
Az igazság az, hogy tényleg sok kéretlen tanácsot és beszólást kapunk, de sajnálattal tapasztalom, hogy a jóindulatból, kedvesen megfogalmazott, gyengéd útmutatásokat is sokan inkább figyelmen kívül hagyják. Mert azért valjuk be, a kötekedős hangnemet, a piszkálódást, ami csak a bosszantásunkra megy ki vagy arra, hogy sajat magát jobb színben tüntesse fel valaki, azért az esetek többségében el lehet különíteni egy tényleg jóindulatú, segítőkész, tisztelettel megfogalmazott tanácstól.

Mire is gondolok pontosan? Például arra mikor a gyerekpulmonólógián “wellnesseltünk” a fiammal, mert 4 hónaposan tüdőgyulladást kapott, a szobatársam, akinek csKnegy pár nappal volt idősebb fia, megkérdezte adtam-e már a gyerekemnek enni valamit, az anyatejen kívül, mert ő adott a fiának túró rudit, de kiköpte. Én meg lányos zavaromban annyit bírtam kinyögni, hogy betartom a hozzátáplálási irányelveket. Ugyanez az anyuka később azon viccelődött, hogy hogy gondolja a védőnő, hogy neki bármit is megmagyaráz, hiszen neki már van egy nagyobb gyereke. Hm… azért talán nem ártott volna hallgatni rá, néha egy kicsit…
Egy óvónő ismerősöm megdöbbentő vallomása, hogy már ódzkodik jelezni a szülőknek, ha problémát lát egy gyereknél, mert sokan sértésnek veszik és felháborodnak. Mivel feltételezem egy nagyon nem kezdő óvónő látott már egy pár gyereket, talán mégis jobb lenne ha nem a homokba dugná a szülő a fejét. Továbbá belegondolna abba kivel is cseszik ki? (bocs az alpáriságért, de nem tudom és akarom szebben írni) A saját gyerekével, meg önmagával!
Továbbá vannak laikusok akik egy-egy adott témában sokat olvastak vagy hallottak más anyáktól és bátorokodnak szólni egy anyukának, hogy “talánesetlegelképzelhető” hogy jó lenne ha látná ilyen-olyan szakember a gyereket, csak a biztonság kedvéért. De az önérzetes anyuka nem reagál! Hogy nem tud, vagy nem akar különbséget tenni az értelmetlen piszkálódás és a teljesen jóindulatú tanács közt az egy jó kérdés. Hogy miért jó hosszú hónapokig úgy csinálni mintha nem lenne probléma, úgy csinálni, mintha ura lenne a helyzetnek, miért csinálni úgy, mintha nem létezne a probléma azt ő tudhatja, de szerintem már ő sem. Értem én hogy nehéz beismerni hogy imádott gyerekünkkel probléma van, de azért annak az elgyászolási időnek is végesnek kell lenni.
Persze én itt a másik parton állok, mert kelletlen kénytelen voltam más sokszor belátni, hogy ide szakmai segítség kell. Talán már szuperfejlesztő anyuvá avanzsáltam (ez pedig nem dícséret, inkább irónia) vagy paramami vagyok és túl nagy jelentőséget tulajdonítok bizonyos dolgoknak, de még mindig azt az elvet vallom, inkább egy felesleges kör egy vizsgálaton, mint többéves kiesés a fejlesztésben/terápiában. Itt ugye nem is a bizonytalan anyukákkal van a gond, hanem a szó szerint vakító önbizalommal, de inkább önfejűséggel megáldott édesanyákkal. Szép dolog, hogy a saját gyereked a legtökéletesebb számodra, hogy bízol benne, meg magadban, hogy rendben lesz, nem is volt semmi baja stb., de ha másért nem, akkor azért vidd már el a gyereked nevelési tanácsadóhoz, gyógypedagógushoz, pszichológushoz, szakorvoshoz, hogy nyugtázhasd, semmi baja és az orra ál dörgöld a szakvéleményt a másiknak, miszerint rémeket látott. Legalábbis reméljük, hogy csak rémeket látott mindenki, a védőnő, a gyerekorvos, az óvónő, az ismerős anyuka a nagymama és mindenki más is…

Ha úgy gondolod van olyan anyuka aki homokba dugja a fejét ahelyett, hogy elindulna és a megfelelő kivizsgálásra elvinné a gyerekét oszd meg ezt a cikket, hátha jobb belátásra tér…

És készüljetek, mert most finom voltam és nőies, de a folytatásban bekeményítek! Csak ne felejtsétek el, hogy a gyerekekért teszem!

MEGOSZTOM FACEBOOKON

 

Ha pedig mégtöbb anyukáknak szóló, de nem szokványos témában olvasnál, iratkozz fel a hírlevelemre és azonnal megkapod a MINI Túlélőkalauz anyukáknak e-bookot!



 

 

Ez nem mentesség! Ez gyűlölködés!

Miért kell nekem egy olyan face oldalról írnom amelyik gyerekellenes? Igen, nem mentes, hanem ellenes! Legalábbis szerintem.
Először is, én teljesen elfogadom azt, hogy valaki úgy dönt, nem vállal gyereket. Pont ezért is, nem szeretem az “életem értelme” kifejezést sem használni a gyerekre. Természetes számomra, ha valaki tudatosan nem vállal gyereket és sosem akarnám meggyőzni az ellenkezőjéről. Annál is inkább, mivel láttam már pár szülőt, aki khm… finoman szólva is érdekes, de nem azért, mert a gyereke rákvörös fejjel hisztizik a boltban. (hozzátenném, az ilyen hisztiket a szülőnél jobban senki nem gondolja kellemetlenebbnek). Nem gondolom, hogy a gyerekesek körül kell forogni a világnak, pláne nem, hogy az én gyerekeim körül kellene a világnak vagy rajtam kívűl bárki másnak forognia! Nekünk nyilván elsődlegesen helyen vannak, akinek meg nincs, annak nyilván más van kiemelt helyen az életében!
Ha nekem saját akaratomból vagy azért, mert úgy alalult volna, hogy nem lenne gyermekem valószínűleg vágynék olyan szórakozásra a facen is, ami garantáltan gyerekmentes. Nem jönnek fel cuki babás videók, nem kérdezi senki hol akciós a pampers stb. Sőt! Anyaként baromira jó lenne, ha olyan helyet kapnék virtuálisan, ami gyerekmentes, mert az KIKAPCS lenne így csupa nagybetűvel! Azonban a szóban forgó oldal a legkevésbé sem gyerekmentes, hanem gyerekellenes vagy kockáztassam meg a gyerekgyűlölöt?! Volt/van egy két vicces mém, mint az “ez a gyerek egy igazi kis angyal – Lucifer is az volt” sőt egy-egy anyuka ismim is jókat derült egyes posztjaikon. Azonban egyre inkább csak osztják az észt arról, hogy kellene vagy nem kellene gyereket nevelni, milyen sz@r a gyerekesek élete, háborognak a családi kedvezményeken, na, meg azon, hogy lépten-nyomon neveletlen, hisztis, ordító kölykökbe botlanak, nap mint nap, akiket ők biztos megnevelnének egy-két atyai pofonnal, ha épp nem az “agyonverés” kifejezést használják. A legkisebb gyerek, értsd: csecsemő is idegesítő, mert mi a francért sír és különben is hallgattassa már el a “kölykét” és akkor még finom voltam és nőies mert nem a lárva kifejezést használtam, pedig az az egyik kedvencük! Természetesen minden ésszerű magyarázat, például, hogy a hiszti természetes, az idegrendszeri fejlődés része, hülyeség. És különben is, miért nem lehet normálisan megmagyarázni egy kétévesnek valamit…
Drágáim! Az effajta gyűlölködés, mert ez már jóval túlmegy a mentességen, élet és emberiség ellenes! Azért utálni egy csecsemőt vagy egy kisgyereket, mert életkori sajátosságánál fogva olyan, amilyen elfogadhatatlan és beteges! Utálhatjátok a szülőt az adókedvezmény miatt, utálhatjátok, mert szerintetek szarul neveli vagy nem neveli, -mondjuk azért előtte jó lenne ha legalább egy kib@szott neveléssel kapcsolatos könyvet vennétek a kicsi kezetekbe-, de utálni egy ártatlan (igen röhöghettek, de egy gyerek ártatlan, legalábbis morálisan éretlen és mivel sok esetben nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, azért még nem kis szörnyeteg) gyereket, pláne csecsemőt egyszerűen alantas! És nem árt belegondolni, hogy az utált gyermek felnő talán orvos vagy tűzoltó lesz és megmenti az életetek!
Utálni, azt aki egykoron voltatok és aki olyan lesz (reméljük nem teljesen ugyanolyan), mint ti, egyszerűen életellenes! Ugyanúgy, ahogy az időseket sem ildomos bántani, amiért gyönge, feledékeny, lassabb, rosszul hall vagy lát stb. Jóllehet az idősebb generáció, a nyugdíjasok már sokszor kikérik magunkak a velük szembeni gyűlölködő hangnemet. Ők meg tudják védeni magukat vagy épp a generációjuk tagjait. A gyerekek viszont nem.
Elemi szinten, zsigerből gyűlölködni nagy divat. Főleg a facebookon. Gratulálni tudok azoknak akik a frusztrációjukat és a gyűlöletüket gyerekeken töltik ki. Még ha csak gondolatban is, de azért sokakban ott lapul a pszichopata. Lárvának nevezni egy csecsemőt? Magát(vagy a szüleit, a barátai szüleit) minek fogja nevezni ha megöregszik és magatehetetlen lesz? Vén szarnak?

Lehet utálni bármit és bárkit gátlástalanul, mindenkinek szive joga, én például a karalábét utálom. De az, hogy napi szinten azon tobzódik valaki, hogy utálata tárgyáról olvasson, kommenteljen, hogy egyáltalán foglalkozzon azzal, amit utál, na, az elég beteges viselkedés! Kb. mintha mindennap karalábés kaját főznék és bizonygatnám, hogy ez szar és ehetetlen és hülye aki megeszi. Minden bizonnyal hamar úgy gondolná a környezetem, hogy ez hibbant.

Nem kell szeretni a gyereket, cukinak gondolni, hasraesni tőle stb. csak emberszámba venni, mert pont annyi joga van az élethez, mint másnak!
Vagy sértőnek, bántónak idegesítőnek találjátok, ha a gyerekemről beszélek? Érdekes én nem gondolom ezt, ha valaki a munkahelyi problémájáról, a beteg szüleiről vagy a cuki kutyájáról beszél.

És csak egyetlen kérdésem maradt, mint Colombonak. Vajon őket hogy nevelték fel, hogy ilyen egészségtelen lelkű, avagy lelkifogyatékos felnőttek lettek? Magamban csak mentegetem őket: sz@rul bántak velük gyerekkorukban, úgy ahogy nem érdemelték meg, ki voltak téve fizikai és lelki bántalmazásnak, sebzett a lelkük. Lehet nevetni, de egy ismerősöm azt mondta, ép lelkű kutya nem támad gyermekre. Akkor miért támad egy értelmes felnőtt? Mert sérült a lelke!?

Az a fránya cumi

A cumizással kapcsolatban eléggé megosztóak a vélemények. Egyesek óvva intenek tőle, míg mások engedékenyebbek.
A fogorvosok fogják a fejüket, a szánkba rágják, hogy ez nem jó, közben a cumira rá van írva hogy “fogszabályozós” jelentsen ez bármit is! Aztán arra gondolok, hogy egy fokkal mégiscsak jobb, mint az évekig tartó ujjszopás…
Volt olyan anyuka, aki egy baba-mama klubban mesélte, hogy ő nagyon csalódott volt, amiért a kisbabája cumira szokott. Annyit mondtam, szerintem a cumit babáknak találták ki. Na, meg ugye a gyereknevelés során megtapasztaljuk, hogy az elvek kámfor-módra illékonyak.
Nekem volt szerencsém cumis és nem cumis gyereket is nevelni.
Tulajdonképpen egyáltalán nem akartam a lányomnak cumit venni, sőt nem is vettem, bőven volt a repicuccok közt. Aztán néha a gyerek szájába adtam, már egész korán, de nem igazán igényelte. Aztán történt egyszer úgy 2 hónapos korában, hogy éjjel fél 11-kor még elaltatni próbáltam, de valahogy sehogy nem akart a beste kölke aludni, csak sírt, sírt. Én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve a szájába adtam a cumit. Ordítás Off. Szunya On. Onnantól társa volt a cumi kb 2,5 éves koráig.
A fiam inkubátorba került születése után. Kértél, hogy vigyek be neki cumit. Azzal nyugtatta magát, az anyai érintés hiányában. Otthon nagyon kevés ideig kellett neki, 1-2 hónapig talán. A lányom nagyon édes volt, ahogy szaladt a cumijáért, mikor sírt a kicsi, adta a szájába hogy ne sírjon. A kicsi meg köpte ki, persze. Szóval a cumi nem kellett, néha szopta az ujját, de nem igényelt leszoktatást.
A két gyerekem példája alapján meg vagyok győződve arról, hogy van gyerek (baba) aki igényli és van amelyik nem. Kár rágódni rajta. Persze amikor este 10-kor az 5 szájbatekert pusztulat cumiból egyet se találunk és már tizedjére nézünk át minden kis zugot, ahová a legutóbb is dugta a gyerek, akkor szidjuk magunkat, hogy mi a jó büdös francnak adtuk a gyerek szájába anno és hogy a fenéért nem találnak még ki olyan cumit amin valami nyomkövető van, mert bombabiztos siker lenne. Vagy amikor éjszaka keresgetjük a telefonfényével, hogy ne verjük fel vele mégjobban a gyereket, vagy az alvó tesót, mert hiába f@szom világítós cumi, hajnal kettőre elszállt belőle a foszforeszka és ugyanúgy tapogatva keressük, mintha más, mezei, világítás nélküli cumit. Én egyszer a gyerek hálózsákjában találtam meg. Olyan is volt, hogy eltűnt egy cumi. 2 nap múlva meg a gyerek kutatott az egyik szekrényben aztán már csak azt láttam, hogy az etűnt cumival a szájában parádézik…
Sokan azért vannak a cumi ellen, mert ha nincs, nem kell leszoktatni a gyereket, egy idegbajjal kevesebb. Szerintem erre is meg kell érni, de mint ahogy az általában lenni szokott a szülő ráfeszül a témára, amivel jól keresztbe tesz a dolognak. Tippeljetek ki kapott agyérgörcsöt, mert aszonták márpedig szoktassa le a gyereket a cumiról, mert amiatt nem beszél… (igen, én!) Utólag visszatekintve mégis szépen sikerült, bár a felmerülő tényezők (leejtette az udvaron és hangyák másztak rá, szöszös lett a plédtől) kétségtelenül a kezünkre játszottak abban, hogy a gyerek megundorodjon tőle és ne érdekelje tovább.
Cumi? Igen vagy nem? Ha igen meddig stb. Kérdések amelyekre választ csak a gyerek egyénisége és igényei tudnak majd választ adni. Ez sem egy könnyű menet és néha igazán túl van a csillámpónin!

Kütyüt a gyereknek karácsonyra?

Kezdődik a mit vegyek a gyereknek karácsonyra című őrület. Különböző csoportokban együtt lehet ötletelni, ám van, akinek elég konkrét elképzelése van és már csak a konkrét típus kiválasztásában kér segítséget. Így akadtam bele abba a posztba, amelyben anyuka azt kérdezte milyen tabletet vegyen 5 éves gyereknek? Gondolom mondanom sem kell, hogy elkezdték oltogatni, hogy mi a fenének egy 5 évesnek tablet? Egy kommentelő egyenes azt állította, hogy a kütyüzés miatt mindenféle kárt fog szenvedni a gyerek…

Mi a helyzet a kütyükkel? Mennyire és hány éves korban engedjük a gyereknek? Ez nem a szakértő válaszol rovat. Ez annál lazább lesz és a csillámpóni folytatásában is kivesézem majd.

Alapjában véve azt gondolom elég széles a skála aközt, hogy csak alvásnál bírom kicsavarni a gyerek kezéből a tabletet, telefont, meg aközt, hogy totálisan tiltom neki a kütyüzést. Tulajdonképpen ez is olyan, mint az egészséges étkezés. Hiába akarom én, hogy a gyerek belapátolja a spenótot, ha én hamburgert eszek sültkrumplival. Hiába nem akarom, hogy kütyüzzön a gyerek, ha én sem bírok leszakadni róla és mondjuk könyvet az életben nem lát a kezemben. A másik pedig az, hogy kütyüzéssel tanulni is lehet. Jó, persze mi is tanultunk kütyük nélkül, felnőttünk stb. De az akkor volt, most meg most van. Másrészt, anno totál ki voltam készülve, hogy a lányom 2 évesen nem tudta a formaberakót. Napi 20 perceket gyakoroltuk, de azt kurva kört se találta meg hova kell dugni! Én már a hajam téptem, amikor jött az ötletem, hogy formaberakós játékot töltök le és játszatok vele telón. (Egyébként én nem pártolom a „kössük le mindig digitálisan a gyereket csak csendben legyen” programot. Nem szoktak kütyüzni, de tv-t nézni igen, nem álszenteskedem) Szóval a lányom és a telós formaberakó: a kezdeti nehézségek ellenére, hamar belejött. Amikor láttam, hogy jól megy, elővettem a hagyományos formaberakót. És ment neki! Tudta, értett csinálta, örült neki, eljátszott vele. Atelefonos játékot nem sokkal később töröltem, de nem is vinnyogott érte a gyerek. Mindenki azt szűr le ebből, amit akar, de egyértelmű volt számomra, hogy egy kis digitális segítség kellett a gyereknek. (Nem, nem tudom mi lett volna 30-50 évvel ezelőtt, valószínűleg felnőtt korában megpróbálná a kocsi hátsóülésére gyömöszölni a 160×200-as matracot)

Az ominózus poszt alatt, nagyon okosan megjegyezte valaki, hogy a mostani helyzetben, 6-7 évesek digitálisan tanultak/tanulnak otthonról. Miért ne lehetne a gyereknek ismerkedni a technikával már 5 évesen? Milyen igaz, erre nem is gondoltam.

Az, hogy mikortól vesz a szülő kütyüt a gyereknek, úgyis az ő döntése (az ajánlásokat figyelembe véve, vagy figyelmen kívül hagyva) ahogy az is az ő döntése lesz, mikor és mennyit hagyja kockulni a gyereket. Igazából ez akár egy jó gyakorlása lehet a szabályok meghozatalának és betartásának, a határok meghúzásának. Ha továbbmegyünk akkor a jogok és kötelességek ízlelgetésének (tabletezhetek x ideig, de csak miután megtettem azt, ami a kötelességem).

Csemetéink szinte óhatatlanul a digitális világban nőnek fel. Nem nevelünk kockazombit azért, mert néha engedjük a digitális szórakozást. Nem tudjuk kiiktatni teljesen, kivéve, ha kiköltözünk tanyára vagy egy lakatlan szigetre, ahol petróleummal világítunk. Ahelyett, hogy teljesen kihagynánk az életükből, inkább a helyes használatára tanítsuk meg őket! Hogy 2 évesen kezded egy formaberakóval vagy 5 évesen egy logikai játékkal az meg rajtad, meg a gyereken áll.

 

Anyatest – avagy miért számít pár plusz kiló?

Az anyaság testi változásokkal jár. Kinek nagyobb, kinek kisebb nyomot hagy a testén. De egyre inkább úgy érzem, ezeket a nyomokat, konkrétabban a plusz kilókat illik eltüntetni. Persze az ember lánya anyaként is jól akarjon kinézni, ledobni a terhesség alatt felszedett pluszt, csinos és nőies maradni. Van már mindenféle projekt meg mód az áhított testforma elérésére. De van egy pont, amikor, véleményem szerint, egyesek nagyon átcsúsznak a túlidealizálásba. Arra gondolok, hogy láttam már olyan előtte-utána anyuka fotókat, hogy elszégyelltem magam, hogy én még megboldogult lánykoromban sem voltam ilyen bombanő és valószínűleg már nem is leszek soha. Nem azért, mert lusta vagyok, nem azért mert… és itt sorolhatnék fel sok mindent, aminek egy része kifogásnak tűnne, a másik meg tényleg az lenne, de egyszerűen azért, mert nem vagyok hülye és látom, hogy abba a testbe mekkora meló van fektetve. Mennyi sport, mennyi diéta, mennyi kőkemény meló, és a jelenlegi életemmel ez kb. összeegyeztethetetlen. Mivel itt nem csak arról van szó, hogy ledobsz 20-30 kilót vagy többet és beleférsz a régi farmerba. 

 

De álljunk meg egy pillanatra! Miért is kellene 1-2-3 vagy akárhány gyerek után fitneszmodellnek kinézni? Pont ugyanúgy véglet, mint 80-100 kiló plusszal zárni mondjuk a harmadik terhességet. Miért kell nekem, vagy bárki más mezei édesanyának, akik dolgoznak, háztartást vezetnek, gyereket nevelnek és uram bocsá’ olyan egyszerű hobbijuk van (ha van rá idejük egyáltalán) mint az olvasás, (írás) varrás, vagy bármi, ami nem sport, miért kell nekünk mezei anyáknak fitneszmodell címért küzdeni? Miért baj, ha a legjobb értelemben véve átlagosak vagyunk vagy attól kicsit fel, vagy le eltérünk? Miért baj az, ha marad egy kis felesleg csípőn, popsin, combon, hason akárhol, ha lesz egy kis narancsbőr?  A szoptatástól megereszkedett mellekről már ne is beszeljünk, mert azt meg pláne nem olyan egyszerű visszaállítani. Miért baj, ha nem tökéletes a testünk? Egyáltalán, mi van azokkal, akiket úgy ismer és szeret meg életük párja, hogy molettek? Ha egyébként nagyjából egészségesen étkezünk, még valamicskét mozgunk is és egészségügyileg is pipálhatunk, akkor miért kell hajszolni egy álomképet? Mert sokan vannak ám akiknek sem az idejébe, sem a pénztárcájába nem fér bele, hogy címlaplány-szerűen nézzenek ki. 

És nem arról van szó, hogy nyugodtan tespedjünk, együnk szemetet és sajnáltassuk magunk, hogy szar a genetikánk. De vajon tényleg bombanőnek kell lenni? Mondjuk jó én az vagyok, mert kerek vagyok… 

Túlidealizált képek ömlenek ránk a médiumokból, a közösségi oldalakon, és a magazinokban. Persze talán motivációnak szánják, hogy megmutassák, hogy el lehet érni a céljaikat, vágyaikat. Körbevesznek a neked is sikerülhet típusú szlogenek. 

Vagy ott van a “Nekedmiakifogásod?” szlogenű Maria Kang, egy háromgyereket nevelő édesanya, aki úgy feszített a 3 fia mellett (a legkisebb 8 hónapos volt akkor), hogy a sok modell is elbújhat mögötte. Azt állította napi 8 óra munka mellett, bébiszitter nélkül, személyi edző stb. nélkül pusztán az egészséges életmódnak és a sportnak köszönheti kinézetét. Később persze lehullt a lepel és kiderült az ominózus fotózást megelőzően turbó fokozatban nyomta a diétát és a kardiót, fotózás előtti nap pedig vízhajtózott, nem beszelve a fodrásznál és körmösnél tett látogatásáról, bár ez elég alap egy fotózás előtt. Kang végül saját gödrébe esett, nem tudta összeegyeztetni az összeegyeztethetetlen és be kellett ismernie ez túlontúl túlzás volt. Esete kiváló példája annak, hogy ténylegesen elérhetetlen dolgokra próbáljak rávenni az anyukákat.

Maria Kang Fotó forrása: wmn.hu
Maria Kang Fotó forrása: wmn.hu

Mert ne dőljünk be a hangzatos ígéreteknek. Heti pár alkalommal végzett, 20-30 perc mozgás/edzés, otthoni kis videótornák, miközben nem próbáljuk lerúgni a körülöttünk sertepertélő gyereket plusz az, hogy nem zabálunk össze mindent, netalántán tudatosan étkezünk (én mindig, én mindig tudok róla, ha eszem) attól még nem leszünk modell-kinézetűek, feszes izmokkal és olyan sima bőrrel, hogy a photoshopot is elfelejthetjük. De ha éppen elég ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat, akkor miért kellene magasabbra tenni a lécet? És valljuk be, sokunknak már ez is a fittség és az egészséges életmód netovábbja lenne, sokszor csak álmodozni tudunk róla… 

És mi van velem? Kb. 16 éves korom óta iktatok be az életembe fogyókúrákat. A csillámpóni megírásakor felszaladt rám néhány kiló, majd erre rájöttek a karanténkilók és most kezdek ébredezni, hogy össze kellene kapni magam, mert utálom, hogy nem férek bele a kedvenceimbe (mivel engem, sok nőtársammal ellentétben, legalább bottal kell elhajtani ruhát vásárolni saját részemre). Egyébként, aki olvasta a csillampónit és tetszett, az nyugodtan átvehet 30 grammot tőlem, az eladást figyelembe véve meg is szabadulnék az összes felesleges 15-16 kilómtól. 

Jelenleg keresem az utat, ami járható. Talán megtalálom egy Élj egészségesen, a saját szabályaid szerint című könyvben, amit egy amerikai jógaoktató, Tara Stiles írt. Taraval nincs sok közös bennünk első ránézésre. Ő vegán és nincs gyereke én megrögzött húsevő vagyok és hát ugye van két lurkóm. Mégis a könyvét olvasva az az érzés járt át, hogy valahol rokonlelkek vagyunk. Nincs benne erőltetés, a jelszó, hogy bárhogy is csinálod jó lesz, bárhogy sikerül megpróbáltad. Szerinte a ránk erőltetett divatdiétáktól és edzésektől nem érünk el tartósan semmit és még be is feszülünk. Jó, sok újat nem mondd azzal, hogy ide biza életmódváltás kell, nem időről időre fellángoló rapid és vészhelyzeti fogyókúrák. Mégis ezt az új utat úgy tárja fel, hogy szívesen tartok vele, jobban mondva ő csak elindít, hogy a saját, nekem megfelelő módszer meglegyen. És ha jól érzem magam a bőrömben, testben és lélekben egyaránt az az igazi egészség. A többi meg csak szemfényvesztés! 

Fotó forrása: moly.hu

Tudtál szülni? És akkor mi van?!

Tudom, hogy vannak olyan anyukák, akiket nem kavart fel a császármetszés, sőt valakit meglep, hogy más nehezen birkózik meg lelkileg ezzel. Főleg az elején. De akár később is gyomorszájon-vágás szerű érzést válthat ki, egy-egy anyatárstól az a mondat, ami megkérdőjelezi a császár létjogosultságát: „…én mégis tudtam szülni.” A mondat eleje opcionális, lehet, hogy az ő babájának is a nyakán volt a köldökzsinór, lehet farfekvéses volt a gyerek, nagyobb volt a babája az átlagnál stb. A lényeg, hogy aláássa és megkérdőjelezi, azt, hogy nálatok miért is volt szükség a műtétre, ami életmentő és számomra a szülés egy formája.

Ha legközelebb valaki azt mondja, ő mégis tudott természetesen szülni, akkor nyugodtan kérdezz vissza: „És? Akkor mi van?” Azon túl, hogy kismillió cikk van arról, hogy miért nem optimális a császár, hogy a számomra „kedvenc” kifejezésem használjam, hogy tudjuk eleve csak hátrányból indulhat az, akit nem természetesen, unikorniskacaj közepette hoznak világra és még ragozhatnám, de vissza kell kérdeznem: És akkor mi van, ha neked sikerült? Mert szerintem pont semmi! Gyenge vagyok?  Egy császárosnak könnyű dolga volt, nem szenvedett, azt gondolod? Túl azon, hogy sok esetben a császárt vajúdás előzi meg, egy 10-12 centis vágással jár a műtét, miközben szó szerint szétszedik az anyuka izmait, hogy a vészkijáraton ki tudják venni a kisbabát. Így kell ellátni egy babát, felkelni, pelenkázni stb. 6-12 órával azután, hogy felvágtak. Sőt, néha még otthon betársul a nagytesó is. Vakbélműtét után meddig is tart a lábadozás? 4-5 hétig fizikai kímélet javasolt. Császár után erre kb. esély sincs. Nem, mindennek nevezhetsz csak gyengének nem. A gyermekem hátrányból indul? (Mekkora hátrányból indulna, ha természetesen születik meg, de mondjuk oxigénhiánnyal?) Állok elébe! Majd behozzuk, mert nem vagyok gyenge, ezt már fentebb vázoltam. Hogy császár után nem lesz teje az anyukának az meg szerintem csak városi legenda. Szóval szültél, természetesen, olyan helyzetben, ami másnak császár lett, ügyes vagy, büszke lehetsz magadra. Még büszkébb lehetnél, ha ezt nem dörgölnéd egy császáros orra alá, különben meg vissza fog kérdezni, hogy: „És akkor mi van?!”