Gyerekbalesetek

Az élet illetve  a gyereknevelés velejárója, hogy adódnak kisebb nagyobb balesetek. Nem arról akarok írni, hogy óvjuk csemeténket minél hatékonyabban, mert úgysem lehet mindentől megmenteni és van amiből tanulni fog… És most nem is a nagyon komoly esetekről, hanem azokról írok, amiken később nevet az ember (még ha a pillanatnyi helyzetben együtt is sírt a gyerekkel). Amikor anyukámnak eleinte elmeséltem, hogy mikor, mi történt, hogy ütötte meg magát valamelyik gyerkőc, mindig fejcsóválva mondta, hogy jaj, hát miért nem vigyázok jobban rájuk! Én meg mondtam, hogy bakker, ez eszembe se jutott. Arról meg ne is beszéljünk, hogy én állítólag annyit estem fejre, hogy attól féltek nem fogok tudni beszélni (képzeljétek mi lett volna ha nem esek annyit).

A legbrutálisabb dolgok egyébként általában akkor történnek, amikor ott vagyok mellettük. A fiamnak egyszer úgy csattant ki belül a szája, hogy mosolyogva odahívtam magamhoz, hogy adjon egy puszit. Eltanyált, de olyan szerencsétlenül, hogy az ágy szélébe verte be a száját. Volt vér, sírás, minden. Amikor nem annyira durva az eset,  vagy nagyon kiesek a szülői szerepből, egy-egy esésen még röhögni is szoktam, mázlimra a lányom ilyenkor elfelejt sírni és ő is inkább nevet. A gyógypuszi pedig működik, már az ígérete is! A fiam 20 méterre tőlem elterült a kismotorral. Láttam ám, hogy nem volt komolya dolog, de elkezdett bömbölni. Mondom gyere ide, megpuszilom. 20 métert szaladt hang nélkül. Odaért, elkezdett sírni.Kapott egy puszit és röhögve elfutott… Ennyi. Kicsit komolyabb dolog volt, amikor (ahogy már egyszer írtam) a lányom ráugrott az öccsére és a száját beverte a kicsi fejébe. Vérzett az ínye, megmozdult a foga, ami két hét múlva ki is esett. A gyerek innentől kezdve ezzel haknizott, akárhová mentünk. De olyan szinten, hogy míg fizettem a Dikkmánban a pénztárosnak, előadta, hogy “Képzeld kiesett a fogam, ugráltunk öcsivel és bevertem a számat fejébe és kiesett, de a fogtündér hozott csatot!” Hát elég komoly pszichés nyomot hagyott gyerekben az esemény, gondoltam azért mesélte úton útfélen. Aztán a minap… ugye volt egy vicces posztom arról, hogy azt javasolják, párna csatáztunk birkózzunk a gyerekkel, mert ez jó feszültséglevezető. Jót buliztam ilyen rég, csak a gyerekek nyavalyognak, hogy nagyot ütök, meg túl erős vagyok. Hát azt hiszem működik a vonzás törvénye. Mivel tényleg csaptunk egy ilyen birkózós estét és egy pillanatban megcsúszott a kezem, amikor a gyerek zokniját akartam levenni, hogy megcsiklandozzam a talpát és a könyököm a szájában landolt. Iszonyat sírás, de mindketten. Sírt, hogy ki fog esni a foga, brühühü. Na, megnéztük, nem mozog, nem vérzik, megmarad az (még egy darabig). Aztán úgy 2-3 nap múlva jöttek nálunk kerítés készítésre a férjem munkatársai. A kis cserfes csajszim szalad kifelé és egy sziasztok után már meséli, hogy anya bevert a számba és azt is hozzá teszi, nem véletlenül, direkt. Keveri ugyanis a két fogalmat. Na, most alig várom hogy ezt a kis monológot előadja minél több embernek…. Ha magyarázkodom az a gyanús, ha nem akkor meg az…Valamikori áltsulis tanáromnak voltak igen elevenek a fiai. Konkrétan minden évre jutott csonttörés a családban. A valahányadik eset után röhögve mesélte, hogy jelezték nekik, hogy próbáljanak meg vigyázni, mert ez már bántalmazás gyanús dolog. De azért a gyerekorvos is megkérdezte mi történt, mikor úgy állítottunk be a kicsivel státuszra, hogy a nagynak volt egy pukli a homlokán. Szaladgált, megbotlott és az ajtóban kapaszkodott meg a homlokával. Kis híján kicsattant, szerintem csak azért nem, mert hamar lejegeltük. Mindenesetre, míg felnőnek lesz egy pár ilyen, sírni is fogunk együtt még párszor, meg lesz egy pár ősz hajszálam. Aztán remélem egyik sem kaszkadőr, siklóernyős vagy valami más extrém foglalkozást akar űzni…

Add a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *