Ez a bejegyzés korántsem egy gyerekhám, vagy -póráz népszerűsítő iromány akar lenni. Amit leírok azok a tények, a valóság. Alapjában véve mindig is azt gondoltam nem korlátozni, hanem tanítani kell. Ez nagyjából sikerült is és büszkén dagad a mellem, amikor a 2 évesem meglát egy autót motorozás közben és félrehúzódik. Azonban ezt senki nem az anyukája hasában tanulja meg, és míg idáig eljut az ember, túl van némi izgalmon, ordításon és síráson is. 
Mikor Kincsőt vártam, szülés előtti nap befeküdtem a klinikára. Egyik szobatársam egy ikreket váró anyuka volt. Valahogy feljött ez a gyerekhámos téma. Azt mondta, őt nem érdekli, ki mit szól, ikrekkel a belvárosban közlekedni nem is jutna eszébe gyerekpóráz nélkül. Egykori tréanya csoportomban is felmerült a téma, egyik anyuka leírta, hogy Angliában laknak és egyszer szemtanúi voltak, ahogy a reptéren elszaladt egy kislány a szüleitől. Akkor döntötték el, nekik is lesz ilyen. Saját tapasztalataim pedig: nem egyszer nyúltam a lányom után, hogy visszarántsam, mázlim volt mivel, mert pont mindig kapucnis felső/dzseki volt rajta. A legdurvább esetünk az volt, amikor sétáltunk, úgy, hogy az öccse rajtam volt a hordozóban. Öcsike jól megtermett baba volt, félévesen verte a 11 kg-ot. A lányomnak pedig az „imádok lépcsőzni” korszaka volt. Úgy alakítottam a sétát, hogy ezt kiélje. De nem volt elég. Feljöttünk a lépcsőn, ami egyenesen az úttestre nyílik. Mentem előre, habár némi ellenkezés volt az akkor két és fél éves gyerekben. Hiába próbáltam terelgetni, egy ponton elszakadt nála a cérna és elszaladt tőlem, aztán uzsgyi, a lépcső felé. Én jómagam kistesóval nehezítve kétségbeesetten ordítottam utána. Hiába siettem, amennyire tudtam már elindult a lépcsőn lefelé. Még egy vadidegen pasas is megállt, nézni a fejleményeket és egy ponton majdnem közbe is avatkozott. Felhoztam a gyereket vagy felhoztuk a pasival, már nem is tudom. A düh, a félelem, az ideg egyszerre dolgozott bennem. Hazaráncigáltam a gyereket. Legalábbis úgy éreztem ráncigálom, fogalmam sincs, hogy néztünk ki kívűlről nézve, csak az érzés van meg még mindig, hogy remegek. Otthon lerogytam az ágyra és zokogva hívtam fel a férjem, hogy majdnem nagy baj lett. Egy ismerős anyuka-barátnővel is megvitattam az esetet. Ő mondta: „B@szd meg! Rendelj gyerekhámot! Most! Van hátizsákos verzió is. Mitől félsz? Hogy majd hülyén néznek rád? Ha a szomszéd néni ingatja a fejét, kérdezd meg tőle, hogy Marika néni szerint szar anya vagyok, mert a gyerek hátizsákjából kilóg egy ’póráz’? És Marika néni szerint nem lennék szar anya, ha elcsapná a gyereket az autó?” Úgyhogy a hátizsákos, pink, kutyusos gyerekpóráz megérkezett, egyenesen Kínából. Első alkalommal mikor ráadtam, hamar észrevette. Nem tetszett neki, de elmagyaráztam, hogy ez őt védi. Pont a gyógytornászhoz mentünk, aki szerint tök jó dolog, mert mégsem a gyerek vállát rántom ki, ha utánanyúlok és elkapom a karjánál fogva. Nem sokat használtuk, a hátizsák legalább használhatónak maradt meg. Nem arról volt szó, hogy nem akartam megtanítani a gyereknek a kulturált és biztonságos közlekedés alapjait. Mint írtam az elején, már a kicsi is nagyon ügyes ilyen téren. DE! Csak gyerek! Gyerek, aki nem biztos, hogy észreveszi, ha autó jön. Gyerek, aki egy labda/lepke/madár/gyík vagy akármi után rohan, akinek bármi eltereli a figyelmét és nem utolsósorban, aki dackorszakban van és csakazértis ellenkezni fog! Nyilván nem rángatom a póráz/hám végén és nem hozom számára vagy mindkettőnk számára megalázó helyzetbe. Nem is arról van szó, hogy eszem ágában sincs fogni a kezét. Tanítok, magyarázok. Nem egyszer jöttünk vissza motorozásból úgy, hogy dühöngtem (motorozás/biciklizés közben nyilván nem használható, hacsak nem akarjuk lerántani a kismotorról a gyerkőcöt). Vagy éppen elindultunk, de egyikőjük nem tartotta be a szabályokat, semmibe vette a figyelmeztetésem, ezért vissza is fordultunk. Tény az is, hogy nálunk a kicsi tanult a nagytól, ez könnyebbséget jelentett. Nem, a póráz nem arról szól, hogy hülyének, neveletlennek nevelem a gyereket. Nem azt jelenti, hogy szaranya vagyok. Nem azt jelenti, hogy majd érettségizni is így viszem, mert akkor se fogja tudni, hogy a pirosnál meg kell állni. Csak egy átmeneti eszköz, amit a gyerek vérmérsékletétől, a lakóhelyünk közlekedési viszonyaitól (olyan helyen ahol naponta tíz autót látunk nyilván nincs nagy szükség rá) és számos más tényező figyelembevételével, legjobb belátásunk szerint alkalmazunk.
Add a Comment