Karantén a csillámpónin túl

Maradj otthon a szlogen. És valóban számtalan példa és magyarázat van arra, miért kell otthon maradnunk. Jómaga is homeofficeban tolom, két, kicsi gyerkőc mellett. Hát mit mondjak, isteni… Persze mindenki pozitív akar maradni, mint úgy minden más esetben. Még én is írtam egy bejegyzést arról, mi kell a karantén mentális túléléséhez. De akarva vagy akaratlan az ember, a gyarló és az esendő anya kibukik. Mert a gyerekek a normálisból péntekre fenevadakká váltak, vísítottak, gyepálták egymást, ölembe kucorodtak, nem aludtak és még jöttek a rossz hírek itthonról és  a nagyvilágból. Nincs egy nyugis ebéd, vonaton kifelé bambulás utazáskor, kellemes csevej a kollegákkal, de még a gyereket se viheted el egy épkézláb programra ugyebár. Könnyen befásul az ember lánya, szinte duzzogva pörgeti a facebookot, ahol a maradjotthon szlogen minden második posztban van, vagy az, hogy hejdejó otthon! A francokat! Se otthon nem jó, se a hírek és ki tudja hol a vége? Bassza meg, én kieresztem a gőzt, mert megpukkadok ha állandóan a „csak pozitívan” (néha hazug) szemléletmódban próbálok élni! És morgok és sírok és kétségbeesek és amellett hogy baromi hálás vagyok azért, mert dolgozhatok otthonról, nem tudok nem gondolni azokra, akiknek lehet, hogy összeomlik az életük, mert elküldik őket a munkahelyükről. Nem tudok nem gondolni azokra, akik a belüket kidolgozzák és ki vannak téve a fertőzésveszélynek. Talán túlbuzog bennem az empátia vagy a franc tudja mi bajom van, de egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni, csak mert nekünk jó! És mellesleg ki tudja meddig tart és hol a vége és mi jön még? Bizonytalanság, kiszipolyozás szünet nélkül, péntekre úgy éreztem nem bírom tovább, pedig ez csak az első hét volt. Meg sem próbáltam jókedvre derülni vagy mantrázni magamban valami pozitív mondatot. Szerencsémre hétvége jött és kialudtam a frusztráltásgom (pedig még bort sem ittam). Hiába vesszük fel a pozitív állarcot, a könnyek ki fognak folyni alóla. Van ideje a mosolyoknak, az örömnek, a „húdecsodásezazélet” közhelyeknek, de van ideje a szomorúságnak kétségbeesésnek és befelé fordulásnak. És teljesen természetes, ha ezekben a nehéz időkben az utóbbiak kerülnek felszínre. Próbáljuk egymásban tartani a lelket, könnyíteni a másik helyzetén vagy lelkén, mégha csak virtuálisan is, megyünk és tesszük a dolgunkat házon belül ha kell, de nem szégyen, pánikolni, idegeskedni, kiabálni, kimondani, hogy nem bírod és eleged van, pláne nem szégyen sírni! Ki kell engedni azt a bizonyos fáradt gőzt! Megmosni az arcod, megenni egy szelet csokit és ráfogni a gyerekre vagy inni egy pohár bort (azt már ne a gyerekre fogd) vagy sutyiba baileyst önetni a kávédba (mikor lettem én ekkora alkesz?), benyomni egy mesét  a gyereknek, csakhogy bekénhagyjon 10 percig, mert úgyse nézi tovább nyugiban, de legalább addig csak nézhess ki a fejedből… Vége lesz ennek is! Még nem látjuk a fényt a végén, de hinnünk kell benne azokon a bizonyos nagyon szürke, nagyon nyamvadt napokon is! Kitartás a karantén cseppet sem csillámpónis napjaira!

Hogy biztos ne maradj le egyetlen érdekes cikkről sem, iratkozz fel a hírlevelemre! Most ajándékot is találsz a köszöntő emailben! Kattints és tudd meg mi az!​

Gyerünk, nézzük meg ezt a feliratkozást!