Anya a konyhafőnök- különleges kiadás
Megmondom őszintén rühellem a versenyzős főzőműsorokat. Kimondottan csak a versenyzős főzőműsorokat, azt hogy bámilyen szakács készít egy finom ételt azt szívesen megnézem. Viszont utálom, ahogy pattognak a versenyzők idegbeteg módjára. Utálom a drámát. És legfőképpen azért utálom, mert szerintem ennyire idegesen, ilyen nyomás alatt nem igazán lehet jót főzni. Hogy hangyányit spirituális legyek, a feszkó belemegy a kajába.
Gyerekkel az esüvőn
Itt a nyár, a koronavírus miatti korlátozásokat folyamatosan oldják fel (ezt muszáj volt az utókor miatt leírni) és tombol az esküvőszezon. Felmerül az anyukákban a kérdés gyerekkel pláne kisbabával érdemes-e a menni, hogy érdemes menni vagy inkább nem menni?
Amikor az esküvő-gyerek kombinációról kezdünk gondolkodni beugranak a fejünkben élő elképzelések, a bájos kis koszorúslányokról és a vagány nyakkendős kisfiúkról, pláne ahogy elképzeljük, hogy az lagzin együtt táncolnak, már fel is robbant a cukiságbomba. Ha kisbabáról van szó, pedig fel sem merül bennünk, hogy alváson kívül mást is fog csinálni, pedig nagy valószínűséggel fog!
Bár a kisbabával esküvőre menni kérdéskörben én elsősorban nem is a baba miatt aggódnék. Nagyon pici babával nem is értem mit lehet keresni egy esküvőn. Az anyák szülés után 6 hétig gyermekágyat fekszenek. ne jöjjön nekem senki a nagyanyáink másnap kapáltak dumával, mert az én nagyanyám mást mesélt, biztos vagyok benne, hogy végigpihente azt az időszakot, és elmondása szerint, mikor fiatal lány volt, egy gyermekágyas anyukánál úgy meszelték ki a szobát, hogy az ott fekvő anyukát ággyal együtt mozgatták egyik sarokból a másikba. Ha belegondolunk egy nő mennyire és meddig vérzik a szülés utáni időszakban egyből megértjük, hogy régen amikor nem voltak korszerű betétek meg tamponok, miért is feküdtek a nők, és ugyanakkor felmerül egy szüléstől, vérzéstől pláne éjszakázástól kimerült nőnek van-e keresnivalója egy lagziban? Mert azon kívül, hogy tiszteletét teszi a szertartásokon, mást nem nagyon tudok elképzelni. Persze anyája válogatja. A baba szempontjából azért nem árt alaposan felkészülni, hiszen a kezdeti időszak a “nyakonfosásról” szól, így nem árt egy-két váltásruhát betenni a cuki tüllruhácska mellé. A szoptatás… nos én a múltkor kaptam egy beszólást, hogy nyilvános szoptatás ellenes vagyok. Azért ezt elég durva csúsztatásnak éreztem magammal szemben. Szerintem egyébként ha anyuka be tud fordulni egy sarokba a babával akkor kivitelezhető, vagy vannak szállodák, ahol el lehet vonulni akár egy szobába is. Mondjuk az enyémek az első két hónapban óránként ordítottak, hogy éhesek… ezt mindenki gondolja tovább.
No, és mi van a nagyobb gyerkőccel, totyogókkal, kisgyerekkel, akiket fentebb említett cuki variációk lehetőségét kecsegtetve elviszünk az esküvőre? Itt megjegyezném, hogy vannak párok, akik úgy döntenek, hogy gyerekmentes esküvőt és lagzik akarnak, mert a gyerek zsibong, felborít, kiborít összetör, kárt csinál, szaladgál, fellöki a pincért, esetleg húzgálja a menyasszony uszályát , belekotyog a nagy igenbe stb. Egyszóval amit lehet elront. Én azért nem vagyok ilyen szőrösszívű, talán mert több gyerek is volt anno az esküvőnkön és nem tapasztaltam semmit a leírtakból.
Azért arra készüljünk fel (és ezt már szülői szemmel írom, nem csak úgy, hogy voltam gyerekes esküvőn és minden a legnagyobb rendben volt) a gyerek nem robot, de még csak nem is kis felnőtt. Nem fog vezényszóra mosolyogni egy fotó kedvéért, meg egyáltalán nem biztos, hogy épp valamiért (bármiért, vagy akármiért) nem lesz nyűgös. Például, mert kevesebbet aludt, nem aludt, az időjárás miatt stb. Nyilván az ember igyekszik a lehető legjobbat kihozni az adott helyzetekből és csak a szépet megörökíteni, de azért ne várjunk túl sokat, illetve ne legyünk csalódottak, ha csemeténk az elvárásokkal totálisan szembemegy, esetleg ráfejel egy hisztivel. És az sem valószínű, hogy kedve, türelme lesz a szertartásokhoz, nekem inkább az a tapasztalatom, hogy gyerkőccel inkább “kint” várakoznak. Annál inkább adódhat kínos vagy legalábbis vicces szituáció abból, ha a gyerekre bízunk egy olyan fontos feladatot, mint a gyűrű oltárhoz vitele. Nos, ez sem biztos, hogy a filmekben látottakhoz hasonlóan sikerül megvalósítani. Egy youtube videón láttam, hogy a kisfiúnak kellett volna a gyűrűt odavinni a párnak, egy elektromos kisautóban ülve. A gyerkőcre akkor jött rá a délutáni szieszta feeling, így hol nyomta a pedált, hol bealudt. Persze vicces és aranyos, de azért gondoljunk bele a gyerek helyzetébe! Mi sem szeretünk álmosan, fáradtan “teljesíteni”!
Szóval a gyerekes szülőknek egy esküvő nem olyan, mint a többi vendégnek. Fél szemmel mindig a gyereket kell lesni. Persze ha akad egy-két segítő nagyszülői kéz, az alapjában véve javíthatja a szülői komfortot.
Mi magunk is készülünk lagziba. Bár megmondom őszintén, nem kis félsz van bennem. Kisfiam nem igazán szereti a tömeget, a szokatlan és váratlan helyzeteket. Most azt hiszem ráedzünk egy kis esküvői videó nézegetéssel…
Ha pedig videó, amivel zárhatom a bejegyzést. Egy kis humoros youtube-os gyűjtés a gyerek-esküvő kombinációra vonatkozóan.
Minta anyák helyett…
A minap az egyik ismerősöm meghívott egy csoportba: Menta anyák! Elsőre csak pislogtam lányos zavarral, hogy ez meg mi, mert a menta hajaz a mintára, minta anyás csoportba, meg eszem ágában sincs belépni.
Még egy hete sem volt hogy nagy hévvel kiléptem elvileg csupa tündéri anyás csoportból, amikor is jó szándékú, segítő kommentemre finom lehurrogást, “énaztúgysemtudom”, “nemisúgyvan”, “ilyetnemondjakmár” válaszokat kaptam. A dolgot az teszi igazán pikánssá, hogy egy felkapottabb könyvből szabadon idéztem, nevelési kérdéssel kapcsolatban. Sanda gyanúm szerint ha leírtam volna, honnan veszem állításom, mentek volna rá a szívecskék, de így a kioktatást kaptam. Jaj cicukáim, nem mentetek át a próbán, pattanok. Bár nyilván nem sokat vesztettek velem, én azonban a kilépéssel csak nyertem.
Aztán most jönnek a Menta anyák.
Rákérdeztem ismimtől mégis mi ez? Megnyugtatott, hogy ez nem az aminek gondolom. Csatlakoztam és meglepetésemre az első feladatok közt szerepelt egy kihívás! Napi 10 perc semmittevés, napig! WOW! Mindig mindenhol az ömlik ránk, hogyan osszuk be az időnket, nyomjuk a multitaskingot, ne legyen elfecsérelt idő, a gyerekek természetesen az első helyen, mi meg majd kb. a tizediken, de azért közben hangoztatjuk az énidőt, amiről kiderül, csak valami abszolút hasznos dolog lehet, például sport vagy fodrász, hogy nézzünk is ki valahogy. Most azonban arról van szó, hogy abszolút “felesleges”, semmitevést végezzünk. Hát kaptam az alkalmam és hódolni kezdtem régi hobbimnak, ami a mobilos, városépítős játék. Pár nap és úgyis ráunok, amikor végeláthatatlanba nyúlnak a feladatok, addig is kockulok a mobilon. Na, ez az igazi énidő! A mentában pedig az a legjobb, hogy a mojitohoz elengedhetetlen!
A gyerekvállaláshoz nem kell indok! Azt zsigerből kell érezni!
Nem kell és nem lehet senki rábeszélni arra, hogy gyereke legyen. Az, hogy valaki szeretne-e a szülőség hol örömteli, hol pedig rögös útjára lépni, az mindenkinek legyen csak a saját nagy döntése. A régmúlt hozománya, hogy az az élet rendje, hogy megállapodsz és családot alapítasz. Ez az élet rendje, amennyiben tényleg azt érzed csontig hatolva, hogy te, ezt akarod. És lehet másképp is dönteni. Hiába vagyok szülő, hol a fejemet csóválva, hol a számat huzigálva olvasom, vagy hallgatom azt, hogy egyik ember a másikat rá akarja beszélni, hogy egy nő legnagyobb értéke, ha anya lehet. Egyszerűen nincs jó indok és mód arra, hogy meggyőzzünk valakit, hogy gyereket vállaljon, ha zsigerből nem érzi ezt. Úton-útfélen belefutok az indokokba, amiket jóformán csak cáfolni lehet.
A kedvencem a “majd nem lesz aki öreg korodban rád nyitja az ajtót, vagy kicseréli a pelenkát alattad”. Álljunk meg egy kicsit! Én baromira nem azért vállaltam gyereket, hogy ha megöregszem, lerobban az egészségem, akkor én elvárjam, hogy gondozzon, mert én is kivakartam babakorában a kakiból. Nem, én ennél jobb és szebb sorsot szánok a gyerekeimnek. Totálisan önző dolog “öngondoskodás” miatt gyereket vállalni! Anno egy pap mondta, hogy a szülő, soha nem róhatja fel a gyerekének, hogy megszülte, felnevelte, taníttatta stb., mert ha vállalt a gyereket, aki ugye nem maga kéredzkedett a világra, akkor ez a minimum, hogy tisztességgel felneveli és nem vár érte semmi! Lehet hőzöngeni, hogy ez milyen dolog, ez nem így működik, de drágáim így működik, a gyermek csak vendég nálunk. Nem tartozik nekünk a “szolgálatainkért”. Más kérdés, hogy egészséges szülő-gyermek viszonyba beleszövődik a hála, hogy azt mondom, ahol én vagyok, ott mindig jut legalább egy tányér étel anyámnak.
A másik nagy kedvencem, a gyerek az élet értelme. Igen is, meg nem is. Ha van, akkor minden bizonnyal gyakran mondja ezt az ember (bár én kimondottan nem szeretem használni) és bizony ha tragédia történik és valaki elveszíti a gyermekét tényleg azt érzi, nincs tovább értelme az életének. Azonban nagyon sok ember van, akinek nincs gyereke és mégis van értelme az életének. Sőt, mi anyák gyakran annyira a sokadik helyre tesszük magunkat, hogy az anya-házvezetőnő-feleség háromságba, nem bírjuk beleszuszakolni magunkat, kifejezni, urambocsá önmegvalósítani, mert akkor már karrierista ribik leszünk és különben is a te életed értelme a gyerek, ne is keress mást. Pedig hacsak nem 100% organic ősanya vagy, fel lehet őrlődni abban, hogy soha nem vagy önmagad, kitörve a többi szerepedből.
Önzőség nem vállalni gyereket. Hát az önzőséggel kapcsolatban ugorjunk vissza egy bekezdésnyit arról ki az igazán önző? Az aki nem vállal, vagy az aki igára kötelezné vénségére a gyerekét…
Anyagilag jól jársz. Ha szülő vagy, akkor ezen valószínűleg jól kiröhögted magad, mert a Földön nincs olyan támogatás, aminek a dupláját nem vernéd el a gyerekre.
És amikor már van egy, kettő, de rá akarnak beszélni még egyre, mert hátha fiú lesz vagy pont lány, ahol felnőtt x, ott x+1 is felfog. Hát régen, lehet, hogy így volt. Nem is igen volt választása a nőknek a családtervezésre vonatkozóan, a nagyja nevelte az apraját és nem voltak olyan prioritások mint manapság. Az x.-edik gyerek után is érzi az ember lánya, hogy vágyik még egyre, vagy gömbölyű az életük már így!
Vállalj gyereket, mert később megbánod, hogy nincs. Egyszer a fodrászommal beszélgettem erről a témáról. Hogy micsoda hülyeség már, hogy minden nőnek gyereket kell szülni, őt is mennyit piszkálták ezzel. Mondtam, persze hogy butaság, ez egyszerűen nincs így! Aztán ahogy folyt a beszélgetés, valahogy az bukott ki belőle, hogy igen, csinálhatta volna másképp, talán néha elgondolkodik azon, mi lett volna, ha másképp dönt, más dolgokat helyez előtérbe. Ugye, ha én lennék ősanyu 1.0, akkor ráolvashattam volna a fejére, hogy na látod kicsúsztál az időből, ez van, én meg boldogan megyek haza életem értelmeihez. De én inkább vagyok tréanyu, vagy szaranyu aki ezerszer megkérdőjelezte már saját anyai kompetenciáit, akit nyúznak és húznak, aki néha csak túlélésre játszik és bár nálunk is be szokott robbanni a cukiságbomba, amikor könnybe lábadt szemmel figyelem csemetéim, de vannak pillanatok, amikor egy pár órácskára visszakérném a gyermektelen életem, csak úgy elszöknék, hogy szemernyi felelősség se legyen rajtam (mert ugye jól tudjuk, ha anya vagy, még alvás közben is van rajtad felelősség). Bumm! Leírtam! Ott állt egymással szemben két nő és egy kicsit mindkettő a másik életére vágyott, csak néhány órára. Aztán mindketten hazamentek és visszazökkenve a valóságba, próbáltak boldogok lenni, de ott csenget a fülükben a régi Piramis dal: Ha volna két életem!
“Ha volna két életem, nem fájna semmi sem.
Bár volna két életem, nevetnék mindenen!”
Boldog gyerek
A minap láttam egy ismerősöm megosztását: A boldog gyerek ismérvei címmel.
Melyek is ezek az ismérvek? “Zajos, sosem fárad bele a játékba, szereti felívni magára szülei figyelmét, , állandóan kérdez, képtelen sokáig egy helyben ülni, érzékletesen fejezi ki magát (toporzékol…), teljes beleéléssel nevet és sír, hangosan beszél, nem szeret egyedül aludni, inkább ugrál és futkározik, mint sétál.”
Dörzsölhetném a tenyerem, hogy juhé a gyerekeim boldogak, mégsem vagyok annyira elfuserált anya, mert kb. minden igaz rájuk, de azért az kötve hinném, hogy a fiam ordítós-takonybubis hisztije a boldogság jele, inkább mondanám azt, hogy egészséges/természetes dolog. Ehelyett, – mert egyébként is ismerem hiányosságaimat szuperanyuság terén – eszembe jutott egy történet. Anno buszoztam két csemetémmel, a nagyobbik elhelyezkedett egy ülésen, a kicsi babakocsiban. Valamiért a buszozások alkalmával teljesen szalonképesen viselkedtek, senki nem hitte el, hogy egyébként idegeim zongoristái. Egy idősebb hölgy meg is jegyezte, milyen rendes gyerekek. Persze beköptem őket viccesen, mire a hölgy panaszkodni kezdett. Hogy az ő unokái, hogy azok mit leművelnek, visítva ugrálnak a medencébe nyáron és ezért a lánya a hibás, mert nem úgy nevelte őket, ahogy kellett volna. Bezzeg a szomszédjukban! Ott három kislány van, de észre se lehet venni, hogy gyerek van. Hát, hogy őszinte legyek, köpni nyelni nem tudtam. Egyrészt, mert nekem természetellenesnek tűnik, hogy három gyereket nem lehet a hangjukból észrevenni (kivéve, ha már egyetemisták és egyik sem lakik otthon), másrészt én nagyon jókat mosolygok (repes a szívem) amikor visítva ugrálnak a medencébe a legjobb videók készülnek és anyukám is csak annyit ír vissza, hogy mennyire élvezik a pancsolást. (Nyilván, vannak olyan helyek, pl. orvosi rendelő, ahol moderálni kell a gyereket.) Azt már hagyjuk is, hogy burkoltan vagy talán nem is annyira burkoltan, leszaranyázta a saját lányát. Még jó, hogy a kis eszmecsere végére leszálltunk a buszról. Azért, ha még egyszer összefutnék vele, elmesélném a boldog gyerek jellemzőit, kiemelve a “zajost”.