Blog – Oldal 2 – Anyaság a csillámpónin túl

Mindenki jobban tudja, hogy aludjatok

Korábban írtam már az alvásról, az újabb poszt apropóját az adta, hogy egy gyerekneveléssel kapcsolatos, egyébként általam kedvelt magazinban olvastam egy cikket arról, hogyan is kellene nevelni arra a gyereket, hogy egyedül aludjon el. Sokaknak biztos beugrik a Suttogó titkai című könyv, amely már a kezdetektől azt javasolja, hogy magától aludjon el a baba. Nos, erről annyit, amit a Az anyaság a csillámpónin túlban is említettem, hogy mivel a kisfiam inkubátorban kezdte, próbáltam a hátrányból előnyt kovácsolni, és sokszor tettem le a kiságyba, hogy magától elaludjon és egy ideig működött is. Egy ideig… 2 hónapos korától átaludta az éjszakát, úgy 4 hónapos koráig, arra pedig nem emlékszem mikor romlott el az “egyedültudokelaludni” képesség. Pedig ahhoz volt szoktatva ugye…

A fent említett magazin szerint a szülők a napközben külön töltött időt próbálják bepótolni azzal, hogy a gyerekkel alszanak. Lehet. Nekem azonban totálisan elegem van már a matracozásból és a cikk miatt elindultam abba az irányba (már nem először) hogy ennek véget vetek! Csak szarul időzítettem, mint úgy általában. A nagy karantínó után az újbóli ovi, bölcsi indulás után akartam ezt megejteni. Ami tény: amikor hónapokig otthon voltak velem, úgy hogy persze közben én dolgoztam, nemigazán zavarta őket, hogy próbáltam leválni róluk éjszakára. Sőt! Mondtam is a férjemnek, hogy kimondottan rosszul esett, hogy a végletekig anyás fiam meg se nyikkant egész éjszaka. De mivel a lányomhoz több ízben is át kellett támolyognom éjjelente, egyik éjjel pedig sírt és közölte azt hitte meghaltam, mert nem voltam ott azonnal amikor hívott, na akkor jobbnak láttam, hogy megint mellettük aludjak. Aztán ovi, bölcsi. És az anyás kisfiam, annak rendje és módja szerint éjszakánként mindig lecsordogált hozzám az ágyáról a matracra, egyik reggel arra keltem, hogy a lábamhoz kucorodva alszik. Kinek is hiányzik a napközbeni együttlét (jobban)? Ki próbálja bepótolni a napközben bölcsi miatt kimaradt intimitást? Hát, nem én!

Hallottam már okos példálózást, hogy úgy megvan nevelve a másfél éves, ha éjszaka ébred akkor is kicsit átviszik magukhoz, max. 10 perc vigasztalás, majd vissza a kiságyba, mert ott a helye. Ne szokja meg, hogy… mit is? Hogy válaszolnak az igényeire? Ne szokja meg, ha az anyja közelségét keresi akkor megkapja még az éjszaka közepén is?(esetleg pótlólagosan a napközbeni kimaradás miatt). Közben feldob a face egy csoportot aminek kötődő nevelés vagy mi a neve, a borító montázskép egyikén meg együtt alszik egy nagyobbacska gyerek meg az anyukája. A kötődő nevelés mostanában nagyon divatos, annyira, hogy esetlegesen még egy anyaszoborba is belekötnek, amiért nem látszik kötődés, intimitás a gyerekei iránt. Áh szóval ez a kötődés (vagy legalábbis egy része), hogy ha akarod egyébként, ha nem együtt alszotok? Igen jól gondolod, most pont a másik oldalon vagyok mint az előbb. Nem hiszem, hogy mindenféle divatos nevelési elvvel rá kellene bárkire erőszakolni olyat, ami neki(k) nem jó. Avagy leszólni a másikat, hogy mekkora ribanc, mert neki csak a szex számít, azért nem alszik a gyerekeivel (megtörtént eset állítólagos “fantasztikus anya vagyok, fantasztikus gyereket nevelek” csoportban). Egyébként a szex igenis számít és attól, hogy az éjszaka nagy részét a gyerekek mellett tölti az ember lánya, azért apához is át kell a szomszéd szobába slisszanni egy forró randira. Együtt- vagy különalvás párti vagyok? Én leginkább “csináldúgyahogynektekjó” párti vagyok! Ha bármi rossz, vagy nem jó, akkor pedig biztos tud az ember változtatni, ha nem akkor pedig még nem fáj eléggé, ugye? Pszichológiai magazin, védőnő, anyós, barátnő, nembarátnő és még egy rakás ember sokféle véleménnyel, akik próbálják megmondani, hogy ahogy alszotok az éppen miért nem jó, sőt egyenesen rossz és a világ legrosszabb anyja vagy, mert nem alszol a gyerekeiddel, vagy mert pont velük, mellettük alszol. Hallgasd meg, majd engedd el az okosságot. Csak reagálj a felmerülő igényekre, de a magadéra pont annyira fontos, mint a gyermekedére. Jó éjt!

Anya a konyhafőnök- különleges kiadás

Megmondom őszintén rühellem a versenyzős főzőműsorokat. Kimondottan csak a versenyzős főzőműsorokat, azt hogy bámilyen szakács készít egy finom ételt azt szívesen megnézem. Viszont utálom, ahogy pattognak a versenyzők idegbeteg módjára. Utálom a drámát. És legfőképpen azért utálom, mert szerintem ennyire idegesen, ilyen nyomás alatt nem igazán lehet jót főzni. Hogy hangyányit spirituális legyek, a feszkó belemegy a kajába.

Az igazi főzőverseny egyébként akkor kezdődik, amikor hazaesel a két gyerekkel munkából, és készíteni akarsz egy sima rakott bolognait. Különböző szint-nehezítésekkel. A darálthúst kivetted a fagyóból, ki is olvadt, hurrá nem kell mikrót lesni mikor olvad már annyira ki, hogy a hagymára borítva szét tudjad trancsírozni a fakanállal, mint a múltkor. Most kivetted reggel. Na, akkor kapjuk elő az edényt amiben készíteni szeretnéd. Aha. Első nehezítés: az edény amiben készíteni szeretnéd a hűtőben pihen, némi maradékkal amit már senki nem fog megenni. Oksa, semmi baj csak egy kis mosogatás. Közben egyik szemed fénye odacsörtet, hogy neki cukor kell (masodik nehezítés random kívánságteljesítés). Ám legyen, az oviban úgysem kap nasit. Na, hol tartottunk? Jah az edény. Míg kiüríted természetesen sikerül a padlóra is juttani, csak hogy érdekesebb legyen, ekkor már kipréselődik a fogaid között egy halk “fuck”. Gyors mosogatás. Hagymapucolás.

– Anyaaaaaaa! Mi ez a büdiiiii? Kiabál ki a szobából az egyik csemete

– A hagyma szivem! Válaszolsz szemet törölgetve és azon gondolkozol ez a gyerek ugyan miért csinál úgy, mintha uri pics@ból pottyant volna ki. A gondolat végére nem látsz, a fürdőnek veszed az irányt, hogy megmosakodj és megesküszöl, hogy veszel egy búvárszemüveget hagymavágáshoz és azon gondolkodol a TV-ben miért nem könnyeznek a szakácsok? Mire visszaérsz, majdnem seggreülsz a rémülettől, mert az egyik gyerek épp a hagyma aprító kést tartja a kezében, de mire sikítanál már bedobta a mosogatóba, majd közli veled okos felnőttel, hogy a kést nem hagyjuk elől.

“Anyád!” Gondolod magadban. Edény a túzhelyen, bontod fel az olajat, de a jó édesanyjába hát nem beleszakad a teteje. Hogy anyadnak is inkább sérve lett volna helyetted! Morgod az orrod és reméled egyik gyerek se hallotta meg és nem fogja holnap viccből valamelyik ovistársának mondani. Kipiszkálod a mosogatóba dobott késsel, majd vissza is teszed a kést oda, nem akarod hogy a gyerek megint zsonglőrködjön vele. Nemsokára pirul a hagyma sínen vagyunk. De még a tésztavizet is oda kell rakni, de ekkor kicsattog megint az egyik, hogy szomjas (újabb szint nehezítő random kívánság). Kiszolgálod, közben persze a hagyma odakapódik, mindegy, szarod le jóvanazúgy, füstös íze lesz ahogy nagyanyád mondta. Tésztavízbe bele a spagetti rotyog minden, hirtelen tényleg mesterszakácsnak érzed magad amikor…

– Aaaaanyaaaa ANYAAAAA! öcsike elvette a babámat! Gyorsan rendezed a nézeteltérést majd rohansz vissza a konyhába, mert sistereg a tésztavíz a tűzhelyen. Ó hogy aza…. kutyafüle macskabajsza fejezi be egy vékonyka hang a mondatot mögötted és visszanyeled a mondatot amit a fazék, a víz és a tűzhely szerelmi életéről meg az édesanyjukról gondoltál. Azon morfondírozol a konyhafőnök műsor picsafüst, mert nem nekik kell utána összetakarítani, meg elmosogatni. Na igen az már a jutalomjáték nekünk. Ami fűszert találsz otthon és úgy gondolod köze van az olasz komyhához azt beleszórod, nem azért vetted elvégre, hogy rádrohadjon. Tészta a szószos husival összekevre a hőállo tálban mehet rá a sajt. Oh, hogy azt a farmotoros hegyikecske anyádat! Sajt csak fagyasztott van (újabb szint nehezítés). Na, de a sajtot fagyasztani? Gondolod magadban valamelyik mesterszakács biztos beszólna erre a konyhai rémtettre, te meg azt valaszolnád ne fossá’ tesó, neked úgyse adnék belőle, nekünk meg poooont jó! Elő a reszelővel valamennyit csak rá bírsz forgácsolni a fagyottból is…

– Óh bassz ez kurva hideg, – de ez már hangosan kicsúszott a szádon, mire odatipeg a gyerek és visszakérdez:

– Mi kurva hideg anya?

– Ööö… azt mondtam durva hideg… és a sajt az! Persze eszed ágában sincs firtatni, a kimondott szót miért nem szabad használni, mert akkor holnap tuti lesz az oviban kurva labda meg kurva kakaó. Mondjuk mázlidra még terelni sem kell:

-Kérek sajtot! – kezd nyafizni. Oh, remek ez hianyzott, hogy diplomata módra magyarázd, miért nem tudsz most sajtot adni. “Mertrohadtfagyosbaszdmeg!” De ezt ugye nem mondhatod. Valahogy lerázod a minizsarolót, fele annyi sajt sincs a spagettin mint tervezted, de “jóvanazúgy” mehet a sütőbe. Ugorhatsz neki mosogatni (bonusz-szint). Utána már csak a tálalás marad. A nagyobbik széken áll és várja hogy hűljön a kaja, mert a spagetti a kedvence persze extra adag ketchuppal, mint minden más is.

Apa is befut, mindenki éhes szájjal és hálás szemmel és gyomorral majszolja a spagettit. Ennél a zsűrinél tuti továbbjutó vagy! Sőt! Te vagy a konyhafőnök. A nehezítettpályás nemfőzőversenyen!

Kikapcsolódásunk az Elevenparkban

Egy csodás augusztusi szombaton felkerekedtünk és elmentünk az Újbuda centerben lévő Elevenparkba. Kicsit bizonytalan voltam, hogy megfelelőek lesznek-e a játékok a majdnem 3 és 4,5 éveseinknek, de nem kellett csalódnom. A “baba sarkokat” mi már tulajdonképpen kinőttük, de egy-másfél éves togyogóknak tökéletes, a csúszdás kalandvárban pedig egyszerre szórakozhatnak nagyobb gyerkőcök a különböző csúszdákon, a “bobos” görgős csúszdán, és a kislabdás játszórészen. Van még dodgem szerű bumper kocsi, amiben szülőkkel együtt lehet csapatni, csak ne csapassátok annyira, mint én mert a szememmel állítottam meg a gyerek fejét… Ami még nagyon bejött (nekem mint gyereklelkű felnőttnek) az a monorail, a gyerkőccel együtt kellene tekerni, hogy a tűzoltóval, a rendőrautóval vagy a taxival tudjatok menni egy kört a pályán közben pedig fentről “csodálhatjátok meg” az egész parkot. Agyrkőcöknek talánna “vulkán” jött be a legjobban Van egy butterfly-nak nevezett, hullámvasút és hintázó hajó kombinációja zsetonos játék. Hát, erre nem túl megfontoltan felültünk. Fiúk és lányok, vagyis a kisfiúnk az apjával a lánykánk meg velem. Először azért imádkoztam, hogy a kicsi ne hányja le az apját. Szegény, azt se tudta, hol van. Nem lett baj, valószínűleg pszichoterápiára se kell majd járni, hogy feldolgozza. Aztán nagy vigyorral beültünk a lánnyal. Ez a vigyor kb. addig tartott míg elindultunk felfelé, majd vissza. Ekkora rettenetet még nem láttam a gyerek arcán. “Félek, félek, nem akarom!” – kiabálta kétségbeesetten. Elsőre az futott át a fejemen, hogy Úristen hol a vészfék vagy ilyesmi? Aztán mivel nem találtam, mást kellett kitalálni. “Nyugi, nyugiiiii csak hintázunk!” – mondtam – “Tudod hinta-palinta!” Majd a lengés ritmusára elkezdtem énekelni a hinta-palintát (Igen, az Elevenpark közepén, rohadt hangosan, hogy azt hallja a gyerek. Pozitívum, hogy utána nem dobtak ki). És a megrettent arcocska hirtelen mosolyogni, majd nevetni kezdett, aztán már tetszett is neki. Hú! Ez kemény volt. És rég éreztem magam ennyire a topon anyaként. Szó szerint és átvitt értelemben is. Persze szuperanyu biztos tudta volna, hogy ez egész egyszerűen nem való a gyerekének. Összességében pedig nagyon szuper minden játék és az élmények amit tudtunk adni a gyerekeknek. Nem utoljára voltunk, de a butterfly-ba egy pár évig még nem ülünk be, úgy érzem.

Szülőknek is lehetne ám pihizni a frankó babzsákfotelekben!

Előző

Következő

Szülői kiégés kérdőív elemezgetése

A szülői kiégés kérdőív kitöltetése sajnos nem lett olyan sikeres, mint az Énidős kérdőívé összesen 442-en töltötték ki! Bár úgy gondolom, ha már beharangoztam, meg egyébként a válaszokból leszűrve érdemes foglalkozni vele, akkor miért ne írjak róla egy kis elemzést. Pláne ahogy korábban már írtam, a Gyerekpszichológia magazin is foglalatoskodott a témával. Tulajdonképpen míg február környékén nem olvastam a cikküket én magam sem tudtam, hogy létezik ez a fogalom, habár a „tüneteket” jómagamon is tapasztaltam. Illetve még valami, amit kivesézek majd a folytatásban. Egy kedves nagyinak személyesen adtam át a könyvem, a lányának vette. Kicsit diskuráltunk:

Kedvesem, maga fiatal, régen volt ilyen fogalom, de hallott maga a GYES-betegségről? – kérdezte a nagymama, én meg pislogtam, mint hal a szatyorban- Nézze, nekem csak egy gyerekem volt, de nem volt segítségem és bizony a harmadik otthon töltött év végére nagyon kivoltam. Nem olyan egyszerű ez.

Lenyűgözött a nagymama. Nem azzal jött, hogy régen mennyivel nehezebb volt, most meg könnyebb, a francot sírnak, hogy nem csillámpónis az anyaság. Őszinte volt és bevállalós. Nem volt benne „bezzeg a mi időnkben” hangnem vagy bármi más rosszallás. Ez a bizonyos GYES-betegség, pedig gyanítom, hogy a kiégésre hajazott…

A 442-ből a többszörös feleletválasztós tünetekre vonatkozó kérdésnél, 320 édesanya válaszolt azt, hogy lelki és fizikai kimerültséget tapasztalt a gyerekneveléssel összefüggésben és 274 saját szükségletek háttérbe szorítása, túlzott megfelelési és bizonyítási kényszer,” tünetet jelölte be (csak ez utóbbi jóval több, mint 50%!)

Ha már százalék: 51,1% gondolja úgy a gyerek(ek) 0-3 éves kora közt következik be és 38,2% azt, hogy független az életkortól, szemben a 2,9 %-kal (13 emberke) aki szerint a szülői kiégés nem létezik.

Amint egyszer egy pumpafelmenős posztomban írtam,

a Google közel 68 ezer találatot ad a szülői-kiégés szópárra.

Tehát ez igazából nem is kellene, hogy kérdés legyen, de megadtam az esélyt erre a válaszra is. Jelenleg úgy érzem a szülői kiégés és a szülés utáni depresszió karöltve járnak. Van, hogy egyikükben sem hisznek a tökéletes anyukák, és mégis megkeserítik (a normál nem félistennő) anyák és gyermekeik napjait. Meddig nem beszélünk még ezekről nyíltan? És igen bassza meg, vérszemet kaptam, mint a császármetszés, a szülés utáni depresszió vagy a szoptatás sikertelensége miatt ekézett anyák esetében! Mert ami rossz az anyának az a babának, gyermeknek is rossz, legyen ez a nem létező depresszió vagy kiégés vagy bármi más!

Nagyon merészen feltettem egy kérdést amire nem találtam választ, de a kitöltők 42,2% szerint a 30-50%-ban érinti az szülőket a kiégés szindróma. Ha csak a 30%-ra koncentrálok, az minden harmadik anya… rohadt sok, ah belegondolok, hogy van, aki ráadásul szemet akar hunyni felette!

Na, és mit lehet tenni a kiégés ellen? Ez egyénileg megfogalmazott válaszadás volt. Több mint 10% írta be az énidőt, kikapcsolódást, miidőt, szabadidőt (18%)!

Volt olyan, aki azt írta csináljon végig kilencszer lombikot és ne lesz ilyen problémája. Hát egyrészt őszintén gratulálni tudok a kitartáshoz, de mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, és ebben sajnos folyamatosan szemet hunyunk! És bocsánat, de semmiképpen nem kívánnám egy nőnek, egy anyának sem azt, hogy ilyenen menjen keresztül (megdöglött a tehenem, dögöljön meg a szomszédé hozzáállás… szörnyű) Tudok olyan lombikos anyukáról, aki a végletekig kimerült és összeesett a másfél éves ikrei mellett és fogalma sem volt meddig volt kiütve (20-30 percre tippelt). A testi és lelki tünetetek pedig elválaszthatatlanul együtt járnak.

Erre a kérdésre adott nekem tetsző és igencsak felhomályosító válaszok (itt szögezzük le, mivel a kérdőív anonim fogalmam sincs ki, mire, mi válaszolt és nem e szerint válogatok):

„Többször kellene a környezetnek azt kérdezni, hogy ’miben segíthetek?’, mint ítélkezni vagy jobb esetben segítséget ajánlani, de nem olyan formában, ahogy az anyukának jó. (Pl. Elviszem délután a gyereket, de ő akkor pont aludna, így este nyűgös lesz, szóval nem segítség.)”

„Megteremteni a kikapcsolódást, elsajátítani a meditációt, elcsendesülést.” Na, ez azért tetszett mert én is próbálkozom vele. El tudjátok képzelni? Tréanyu jógázik meg meditál, tiszta őrület!

„Tájékozottság, biztatás, pozitív visszajelzés akár szakember részéről is (védőnő, nagyobb gyereknél iskola pszichológus) hogy jól csináljuk, másnál is előfordul, mit kell/lehet tenni.
Plusz én idő!”

„Apák, de akar a társadalom edukálása, érzékenyítése a témában, baba-mama csoportok akar védőnői szervezésben, anyukák önismereti támogatása” – hoppá, hoppá a társadalom edukálása, nem aszondja hogy szaranya vagy meg nincs is kiégés!

„Az a baj, hogy akinek még nincs gyermeke, vagy akinek nem mostanában volt kicsi a gyermeke, az el sem tudja képzelni, hogy milyen érzés ez. Hogy milyen az, hogy évek óta alig volt közös programunk a férjemmel. Hogy milyen állandóan nevelni, fegyelmezni, amikor már legszívesebben csendben maradnék, mert utálom a hangom.”

„Nem kell mindent alárendelni a gyermeknek. Egy picit “önzőnek” kell tudni maradni.”

„Nem szabad kritizálni senkit azért, hogy hogyan neveli a gyerekét, és ezzel egymásról vennénk le a terheket, és a megfelelési kényszert. Nem szabadna túlzottan a társadalomnak a gyereket a középpontba helyeznie”

”Elismerni, hogy attól hogy van gyerekünk, még vannak szükségleteinek és az teljesen normális ha valaki tölt egy kis időt a gyerekei nélkül.” – Ez az énidőben is szorosan megállja a helyét!

Annyira fantasztikusakat írtak, hogy eltörpülnek a mintaanyák válaszai amelyek (nagyon) nem tetszettek illetve, hát fogalmazzunk úgy, elég érdekesek voltak:

„Sztem ez baromsag! Mi az hogy kiéges? Persze , nem egyszeru , foleg az első 3 év , de hogy kiéges! A gyermek ajándék, nem adjak ingyen. Meg kell érte dolgozni. Az a baj, hogy sokan a régi életüket akarják a gyerekek mellett. Meg kellene érteni, h ez mar nem ugyanaz,sosem lesz a régi. Új irányba kell nyitni ás kihasználni amíg a gyerekek kicsik ,mert most kell az alapokat megépíteni ,később mar nem lehet.” A gyermek ajándék résztől még talán egyet is értenék, de ettől, még nem kell cáfolni a szülői kiégést. Avagy néha pont azzal kapunk a nyakunkba, hogy a kívánságunk teljesül?

„Összeszedni magukat a szülőknek, hiszen tudatosan vállalták ezt a szerepkört. Nem fér bele a rinya!” Először is a kiégés nem rinya! Másodszor a sima rinya miért nem fér bele? Belefér a párkapcsolatba, a munkahelyi problémába, vagy hogy nem kapod meg a drogériába a kedvenc rúzsod vagy parfümöd, de a gyereknevelésbe, ami 110%-ot vesz ki belőled, a társadalom, meg anyósod, na és Mrs. szuperanyu a játszótéren árgus szemekkel figyel, abba miért is nem fér bele a rinya!? Légyszi szólítsatok Rinyanyunak ha ezen múlik!

„Csak a szeretni <3 !!!!” Te túl sokat nézted a Jégvarázst? Amúgy Magadat is szeresd légyszi! (és semmi huncutságra nem gondolok) Talán néha pont az okozza a kiégést, hogy túlzottan szeretünk, itt visszautalnék korábbra „274 válasz, saját szükségletek háttérbe szorítása, túlzott megfelelési és bizonyítási kényszer” A túlzott szeretet én vagyok a legjobb anya, mindent elébe helyezek is kiégést okoz! Csókoltatlak!

„Normálisan kell vélekedni mindenről!!!” (a válaszadó szerint nincs szülői kiégés) Igen azt kellene mindenkinek! Annak akinek csak szülés utáni boldogsága van és elképzelése sincs a szülés utáni depresszióról, annak például például nem kellene állítani, hogy az orvostudomány által is elfogadott és kezelt betegség nem létezik Ugyanez igaz a szülői kiégésre, ami sokak szerint szintén nem létezik…

Az összes választ excelben ezen a linken megtaláljátok:

https://docs.google.com/spreadsheets/d/1MPCs_PArXFjkIqLBRkMGUMl6-ishmk_dKxndSQ8YRHM/edit#gid=1382570580

Előző

Következő

Ha még nem töltötted ki a kérdőívet, de szeretnéd, megteheted itt:

Ne piszkáljuk az anyákat a szoptatással!

Előre bocsátom, hogy az egyik gyereket 14+1 hónapig, a másikat 22 hónapig szoptattam. Ez nem vagánykodás, de szükségszerű ahhoz tudni, hogy nem azért írok erről, mert nekem nem jött össze és a világba kiabálom a bánatom.

Azt a célt, hogy az anyatejes táplálás legyen preferálva, elérték. Nincs is ezzel semmi baj, mert tényleg nagyon egészséges, az a legjobb, a legkényelmesebb (én legalábbis a kényelme miatt mindenképp preferáltam). Nem csak én vagyok tisztában az anyatej jótékony hatásaival, hanem szerintem az is betéve tudja, aki még csak TV-ben látott kisbabát. Bár jómagam, a könyvemben írtam néhány tapasztalatot, hogy mégsem olyan csillámpónis az az anyatej, mint ahogy “hírdetve” van, mert nem fogja mindentől “megmenteni” a gyereket. Ezt inkább azért is foglaltam össze pár sorban, ha valakinek nem jön össze, ne ostorozza magát, hogy ez vagy az anyatej hiánya miatt alakult ki a gyereknél (például allergia vagy asztma) Úgy érzem, rettenetes terhet pakolunk az anyukákra azzal, hogy azt mantrázzuk szoptatni kell, szoptatni mindenki tud, mert ez egész egyszerűen nincs így. Itt az elvakultan szoptatás pártiak, egyszerűen azzal érvelnek, hogy minden emlős tudja szoptatni az utódját. Nem vicc, olvastam már ilyen véleményt. Megfogalmazója nyilván nem keresett még kutyus vagy cica mellé pótanyát. Szerintem sokkal fontosabb dolog lenne az, hogy levegyük az anyákról ezt a terhet és megfelelő segítségnyújtás mellett – itt gondolok különböző szoptatási- és tejfakasztó praktikákra-,

de azt kellene közölni az édesanyák felé, hogy nem, nincsen semmi baj, ha egyszerűen nem jön össze, van ilyen. Ettől, Te nem vagy rossz anya, nem vagy kevésbé jó anya, mint az aki szoptatni tud, mert nem ezen múlik.

Felőlem verheti a tamtamot akárki, hogy, “de így meg úgy a szoptatás, az anyatej meg az stb.” egyszerűen nem normális dolog lelki beteggé tenni egy anyát a szoptatás sikertelensége miatt. Hogy lustaság lenne? Ugyan mondjátok már meg mi a kényelmesebb? Éjjel kettőkor kicsoszogni a konyhába tápszert keverni, kicsit felverni vele az egész családot, vagy magad mellé tenni a gyereket és félálomban szoptatni? Az akarásról pedig annyit, hogy egy anyuka annyira, de annyira akarta és baromi sokat lógott rajta a gyerek a kórházban. Mégis a vége az lett, hogy a baba véreset pisilt, majd a nővér közölte, hogy majdnem kiszáradt, meg éhenhalt, miért nem itatta cukros vízzel ha nincs teje? Persze ezt mind a magas lóról, szoptatás támogatás vagy a szoptatás sikerének követése nélkül… Egyébként mi az, hogy valaki nem akar? Nem hiszem el, hogy a sebesre szívott mellbimbók, az óránként legkevésbé sem élményszámba menő szoptatási kísérletek, a mellszívóval tejfakasztás céljából csutkára szívatott mellek, a rakás tejfakasztó enni és innivaló fogyasztásán és a sok-sok babasíráson túl rá lehet húzni egy anyukára, hogy nem akarta. (Igaz, olyan is van, aki nem akarja, az ő teste az ő döntése, szíve joga, de ő már kezdetektől nem akarja, vagy nincs rá lehetősége, például gyógyszerszedés miatt, de itt most nyilván nem erről írok.) Szóval, bárhogy is alakult a szoptatás, nem ezen múlik a jó anyaság, a kötődés és még nagyon sok minden nem!

Énidős kérdőív

Ezt a kérdőívet az Anyaság a csillámpónin túl folytatása miatt készítettem, mert állítólag mindent le kell kérdőíveztetni. Nos, az igazat megvallva, egyrészt értek meglepetések, másrészt pedig (sajnos) nem.

Amikor felötlött bennem, hogy írok egy fejezetet az Énidőről, akkor már valahol sejtettem, hogy ezzel a témával bizony gubanc van. Gubanc alatt azt értem, hogy sem a fogalom megértése, sem a fontossága, de még egyes anyatársak hozzáállásával is bajok vannak. Ez utóbbin egyébként meglepődtem, mert az gondoltam maximum a „kívülállók” azok, aki ferde szemmel néznek az énidőre, mert mi a fenét akarunk mi, maikor az egész háztartás modernizálva van és nem kell kézzel mosni, meg fát hasogatni a tűzhöz, hogy tudjunk főzni…

No, először is az énidő fogalma „hivatalosan” az az idő, amit magadra fordítasz, amit feltöltődéssel töltesz. Hivatalosan legalábbis. De jómagam is tudom, hogy egy gyerekmentes takarítás is ki tud kapcsolni, mert nem jön 5 percenként valaki, aki csipogni kezd, hogy inni szeretne, éhes, mutat valami nagyon érdekeset, például egy muslincát, vagy sír mert a tesója ránézett. De azért jobb programot is el tudnánk képzelni a fürdőtakarításnál?

Előző

Következő

Az énidő definiálása, a Mit jelent számodra az “énidő” kifejezés? kérdésre válaszolók, 44,8% (511) szerint: „Gyerek nélkül töltött idő, legyen az bármilyen tevékenység töltésével.” és 47,5% (541) akik szerint ez a feltöltődésre való idő (557 egyéni válaszokkal). Már itt is születtek, olyan válaszok, hogy „luxus”, „álom”, „Az mit jelent?” Igazából a nagy piros körcikkből azt a következtetést tudom levonni, hogy sokaknak már az is kikapcs, mint ahogy fentebb írtam magamról, ha gyerek nélkül vikszolhatja a házat. Igaz nyilván gyerekmentes idő a hancúr a párunkkal, és egy jó szex azért nyilván hozzájárul a testi-lelki kiegyensúlyozottsághoz, kvázi a feltöltődéshez.

Azonban a Mivel töltőd az “énidőt”? kérdésre a sok „nincs” válasz mellett sok „kötelező” tevékenységgel összefüggő válasz érkezett (mosás főzés takarítás, bevásárlás stb.) . (Wow, közben látom valaki rúdtánccol is, gratula anyuka ez aztán vagány!)

Előző

Következő

Válasz ami nagyon tetszett:

„Anyatárs! Ha úgy érzed, szükséged van némi énidőre, tudd, hogy nem vagy önző és nem vagy rossz anya, pusztán ember, emberi szükségletekkel!!”

Szerintem ez tökéletesen megfogalmazza miért is van szükség énidőre. Talán be kellene ismerni, hogy 0-24-ben összezárva lenni egy gyerekkel, hiába számunkra a világ legcsodálatosabb teremtménye, akkor is kiszipolyozó. Ezt már Vekerdy tanárúr (R.I.P.) is megfogalmazta, aki nekem nem hiszi el nekem vagy más anyáknak, hogy kell feltöltődés az higgye el neki. „A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza.”

Amit én gondolok erről és ami be fog kerülni a folytatásba:

„Amikor az ember lánya anyává válik, meg kell tanulnia, hogy onnantól kezdve bármi, amit tesz, avagy nem tesz azt a gyerekéért vagy éppen ellene teszi. Ezt persze nem úgy értem, hogy minden tettedet gondosan elemezni kell, hogy most kinek ártasz vele, vagy kinek használsz. De igenis mérlegelni kell, hogy gyereknek most az a rossz, hogy nincs anyával, van egy kis nyafi, egy kis sírás, te pedig próbálsz kikapcsolni, vagy az, hogy anya idegbeteg, befásult, velőig leszívott anya, de 0-24-ben a gyerekkel van, “mintaanya” módjára. Fel kellene fogni a társadalomnak, mintanya társaknak, hogy ahhoz, hogy lelkileg egészséges gyerekeket neveljenek az anyák, ahhoz nekik is azoknak kell lenniük. Gondolom, nem kell tovább boncolgatnom.„

„Egy kicsit bűntudatom lett a gondolattól, hogy több időt szeretnék magamra fordítani. Leginkább szeretnék nyugodtan feltenni egy arcpakolást és leülni olvasni, kávézni hosszan, ilyesmi. Nem nagy dolgok.” – írta válaszként ez egyik anyuka, köszönet érte példálózni fogok vele a folytatásban. Azt hittem, csak én gondolok így az énidőre néha.

“Ha egy perc énidő sem jut magamra sem baj. Semmi pénzért nem cserélnék senkivel sem. Csodálatos dolog az anyaság :)” – Nos ezzel kapcsolatban két dolog jut eszembe valószínű, hogy nagyon az elején van az anyuka, ugyanakkor, azt is eltudom hinni, hogy van olyan, akit teljesen kielégít az, hogy ő anya, hogy ez az élete kiteljesedése és semmi másra nem vágyik, de amint a fenti adatok mutatják, ez csak egy maroknyi százalék. És nekik, ahogy én elfogadom, hogy az ő életük kerek így, nekik is el kellene fogadni, hogy ez nem mindenkinek a nonplusultra! Nem csak anyák vagyunk! Ugyanakkor az anyaság akkor szeletet kimetsz belőlünk, hogy igenis jár nekünk egy cikkecske énidő! Már ha vágyunk rá természetesen.

Válaszok amelyek nagyon nem tetszettek:

Mit jelent számodra az “énidő” kifejezés?

“Divatos kifejezés az elégedetlenkedő anyukák szájából”

Mit gondolsz, mennyi lenne az ideális énidő egy anyának?

“Ilyen nincs. Aki gyereket vállal, ezt is vállalja. A válaszadó mindeközben beírta, hogy elég énideje van.” Lelke rajta.

Az összes válaszhoz tartozó excelt itt tudjátok elérni:

Énidő -válaszok excel

Ha még nem töltötted ki, akkor még megteheted:

Gyerekkel az esüvőn

Itt a nyár, a koronavírus miatti korlátozásokat folyamatosan oldják fel (ezt muszáj volt az utókor miatt leírni) és tombol az esküvőszezon. Felmerül az anyukákban a kérdés gyerekkel pláne kisbabával érdemes-e a menni, hogy érdemes menni vagy inkább nem menni?

Amikor az esküvő-gyerek kombinációról kezdünk gondolkodni beugranak a fejünkben élő elképzelések, a bájos kis koszorúslányokról és a vagány nyakkendős kisfiúkról, pláne ahogy elképzeljük, hogy az lagzin együtt táncolnak, már fel is robbant a cukiságbomba. Ha kisbabáról van szó, pedig fel sem merül bennünk, hogy alváson kívül mást is fog csinálni, pedig nagy valószínűséggel fog!

Bár a kisbabával esküvőre menni kérdéskörben én elsősorban nem is a baba miatt aggódnék. Nagyon pici babával nem is értem mit lehet keresni egy esküvőn. Az anyák szülés után 6 hétig gyermekágyat fekszenek. ne jöjjön nekem senki a nagyanyáink másnap kapáltak dumával, mert az én nagyanyám mást mesélt, biztos vagyok benne, hogy végigpihente azt az időszakot, és elmondása szerint, mikor fiatal lány volt, egy gyermekágyas anyukánál úgy meszelték ki a szobát, hogy az ott fekvő anyukát ággyal együtt mozgatták egyik sarokból a másikba. Ha belegondolunk egy nő mennyire és meddig vérzik a szülés utáni időszakban egyből megértjük, hogy régen amikor nem voltak korszerű betétek meg tamponok, miért is feküdtek a nők, és ugyanakkor felmerül egy szüléstől, vérzéstől pláne éjszakázástól kimerült nőnek van-e keresnivalója egy lagziban? Mert azon kívül, hogy tiszteletét teszi a szertartásokon, mást nem nagyon tudok elképzelni. Persze anyája válogatja. A baba szempontjából azért nem árt alaposan felkészülni, hiszen a kezdeti időszak a “nyakonfosásról” szól, így nem árt egy-két váltásruhát betenni a cuki tüllruhácska mellé. A szoptatás… nos én a múltkor kaptam egy beszólást, hogy nyilvános szoptatás ellenes vagyok. Azért ezt elég durva csúsztatásnak éreztem magammal szemben. Szerintem egyébként ha anyuka be tud fordulni egy sarokba a babával akkor kivitelezhető, vagy vannak szállodák, ahol el lehet vonulni akár egy szobába is. Mondjuk az enyémek az első két hónapban óránként ordítottak, hogy éhesek… ezt mindenki gondolja tovább.

No, és mi van a nagyobb gyerkőccel, totyogókkal, kisgyerekkel, akiket fentebb említett cuki variációk lehetőségét kecsegtetve elviszünk az esküvőre? Itt megjegyezném, hogy vannak párok, akik úgy döntenek, hogy gyerekmentes esküvőt és lagzik akarnak, mert a gyerek zsibong, felborít, kiborít összetör, kárt csinál, szaladgál, fellöki a pincért, esetleg húzgálja a menyasszony uszályát , belekotyog a nagy igenbe stb. Egyszóval amit lehet elront. Én azért nem vagyok ilyen szőrösszívű, talán mert több gyerek is volt anno az esküvőnkön és nem tapasztaltam semmit a leírtakból.

Azért arra készüljünk fel (és ezt már szülői szemmel írom, nem csak úgy, hogy voltam gyerekes esküvőn és minden a legnagyobb rendben volt) a gyerek nem robot, de még csak nem is kis felnőtt. Nem fog vezényszóra mosolyogni egy fotó kedvéért, meg egyáltalán nem biztos, hogy épp valamiért (bármiért, vagy akármiért) nem lesz nyűgös. Például, mert kevesebbet aludt, nem aludt, az időjárás miatt stb. Nyilván az ember igyekszik a lehető legjobbat kihozni az adott helyzetekből és csak a szépet megörökíteni, de azért ne várjunk túl sokat, illetve ne legyünk csalódottak, ha csemeténk az elvárásokkal totálisan szembemegy, esetleg ráfejel egy hisztivel. És az sem valószínű, hogy kedve, türelme lesz a szertartásokhoz, nekem inkább az a tapasztalatom, hogy gyerkőccel inkább “kint” várakoznak. Annál inkább adódhat kínos vagy legalábbis vicces szituáció abból, ha a gyerekre bízunk egy olyan fontos feladatot, mint a gyűrű oltárhoz vitele. Nos, ez sem biztos, hogy a filmekben látottakhoz hasonlóan sikerül megvalósítani. Egy youtube videón láttam, hogy a kisfiúnak kellett volna a gyűrűt odavinni a párnak, egy elektromos kisautóban ülve. A gyerkőcre akkor jött rá a délutáni szieszta feeling, így hol nyomta a pedált, hol bealudt. Persze vicces és aranyos, de azért gondoljunk bele a gyerek helyzetébe! Mi sem szeretünk álmosan, fáradtan “teljesíteni”!

Szóval a gyerekes szülőknek egy esküvő nem olyan, mint a többi vendégnek. Fél szemmel mindig a gyereket kell lesni. Persze ha akad egy-két segítő nagyszülői kéz, az alapjában véve javíthatja a szülői komfortot.

Mi magunk is készülünk lagziba. Bár megmondom őszintén, nem kis félsz van bennem. Kisfiam nem igazán szereti a tömeget, a szokatlan és váratlan helyzeteket. Most azt hiszem ráedzünk egy kis esküvői videó nézegetéssel…

Ha pedig videó, amivel zárhatom a bejegyzést. Egy kis humoros youtube-os gyűjtés a gyerek-esküvő kombinációra vonatkozóan.

Minta anyák helyett…

A minap az egyik ismerősöm meghívott egy csoportba: Menta anyák! Elsőre csak pislogtam lányos zavarral, hogy ez meg mi, mert a menta hajaz a mintára, minta anyás csoportba, meg eszem ágában sincs belépni.

Még egy hete sem volt hogy nagy hévvel kiléptem elvileg csupa tündéri anyás csoportból, amikor is jó szándékú, segítő kommentemre finom lehurrogást, “énaztúgysemtudom”, “nemisúgyvan”, “ilyetnemondjakmár” válaszokat kaptam. A dolgot az teszi igazán pikánssá, hogy egy felkapottabb könyvből szabadon idéztem, nevelési kérdéssel kapcsolatban. Sanda gyanúm szerint ha leírtam volna, honnan veszem állításom, mentek volna rá a szívecskék, de így a kioktatást kaptam. Jaj cicukáim, nem mentetek át a próbán, pattanok. Bár nyilván nem sokat vesztettek velem, én azonban a kilépéssel csak nyertem.

Aztán most jönnek a Menta anyák.

Rákérdeztem ismimtől mégis mi ez? Megnyugtatott, hogy ez nem az aminek gondolom. Csatlakoztam és meglepetésemre az első feladatok közt szerepelt egy kihívás! Napi 10 perc semmittevés, napig! WOW! Mindig mindenhol az ömlik ránk, hogyan osszuk be az időnket, nyomjuk a multitaskingot, ne legyen elfecsérelt idő, a gyerekek természetesen az első helyen, mi meg majd kb. a tizediken, de azért közben hangoztatjuk az énidőt, amiről kiderül, csak valami abszolút hasznos dolog lehet, például sport vagy fodrász, hogy nézzünk is ki valahogy. Most azonban arról van szó, hogy abszolút “felesleges”, semmitevést végezzünk. Hát kaptam az alkalmam és hódolni kezdtem régi hobbimnak, ami a mobilos, városépítős játék. Pár nap és úgyis ráunok, amikor végeláthatatlanba nyúlnak a feladatok, addig is kockulok a mobilon. Na, ez az igazi énidő! A mentában pedig az a legjobb, hogy a mojitohoz elengedhetetlen!

A gyerekvállaláshoz nem kell indok! Azt zsigerből kell érezni!

Nem kell és nem lehet senki rábeszélni arra, hogy gyereke legyen. Az, hogy valaki szeretne-e a szülőség hol örömteli, hol pedig rögös útjára lépni, az mindenkinek legyen csak a saját nagy döntése. A régmúlt hozománya, hogy az az élet rendje, hogy megállapodsz és családot alapítasz. Ez az élet rendje, amennyiben tényleg azt érzed csontig hatolva, hogy te, ezt akarod. És lehet másképp is dönteni. Hiába vagyok szülő, hol a fejemet csóválva, hol a számat huzigálva olvasom, vagy hallgatom azt, hogy egyik ember a másikat rá akarja beszélni, hogy egy nő legnagyobb értéke, ha anya lehet. Egyszerűen nincs jó indok és mód arra, hogy meggyőzzünk valakit, hogy gyereket vállaljon, ha zsigerből nem érzi ezt. Úton-útfélen belefutok az indokokba, amiket jóformán csak cáfolni lehet.

A kedvencem a “majd nem lesz aki öreg korodban rád nyitja az ajtót, vagy kicseréli a pelenkát alattad”. Álljunk meg egy kicsit! Én baromira nem azért vállaltam gyereket, hogy ha megöregszem, lerobban az egészségem, akkor én elvárjam, hogy gondozzon, mert én is kivakartam babakorában a kakiból. Nem, én ennél jobb és szebb sorsot szánok a gyerekeimnek. Totálisan önző dolog “öngondoskodás” miatt gyereket vállalni! Anno egy pap mondta, hogy a szülő, soha nem róhatja fel a gyerekének, hogy megszülte, felnevelte, taníttatta stb., mert ha vállalt a gyereket, aki ugye nem maga kéredzkedett a világra, akkor ez a minimum, hogy tisztességgel felneveli és nem vár érte semmi! Lehet hőzöngeni, hogy ez milyen dolog, ez nem így működik, de drágáim így működik, a gyermek csak vendég nálunk. Nem tartozik nekünk a “szolgálatainkért”. Más kérdés, hogy egészséges szülő-gyermek viszonyba beleszövődik a hála, hogy azt mondom, ahol én vagyok, ott mindig jut legalább egy tányér étel anyámnak.

A másik nagy kedvencem, a gyerek az élet értelme. Igen is, meg nem is. Ha van, akkor minden bizonnyal gyakran mondja ezt az ember (bár én kimondottan nem szeretem használni) és bizony ha tragédia történik és valaki elveszíti a gyermekét tényleg azt érzi, nincs tovább értelme az életének. Azonban nagyon sok ember van, akinek nincs gyereke és mégis van értelme az életének. Sőt, mi anyák gyakran annyira a sokadik helyre tesszük magunkat, hogy az anya-házvezetőnő-feleség háromságba, nem bírjuk beleszuszakolni magunkat, kifejezni, urambocsá önmegvalósítani, mert akkor már karrierista ribik leszünk és különben is a te életed értelme a gyerek, ne is keress mást. Pedig hacsak nem 100% organic ősanya vagy, fel lehet őrlődni abban, hogy soha nem vagy önmagad, kitörve a többi szerepedből.

Önzőség nem vállalni gyereket. Hát az önzőséggel kapcsolatban ugorjunk vissza egy bekezdésnyit arról ki az igazán önző? Az aki nem vállal, vagy az aki igára kötelezné vénségére a gyerekét…

Anyagilag jól jársz. Ha szülő vagy, akkor ezen valószínűleg jól kiröhögted magad, mert a Földön nincs olyan támogatás, aminek a dupláját nem vernéd el a gyerekre.

És amikor már van egy, kettő, de rá akarnak beszélni még egyre, mert hátha fiú lesz vagy pont lány, ahol felnőtt x, ott x+1 is felfog. Hát régen, lehet, hogy így volt. Nem is igen volt választása a nőknek a családtervezésre vonatkozóan, a nagyja nevelte az apraját és nem voltak olyan prioritások mint manapság. Az x.-edik gyerek után is érzi az ember lánya, hogy vágyik még egyre, vagy gömbölyű az életük már így!

Vállalj gyereket, mert később megbánod, hogy nincs. Egyszer a fodrászommal beszélgettem erről a témáról. Hogy micsoda hülyeség már, hogy minden nőnek gyereket kell szülni, őt is mennyit piszkálták ezzel. Mondtam, persze hogy butaság, ez egyszerűen nincs így! Aztán ahogy folyt a beszélgetés, valahogy az bukott ki belőle, hogy igen, csinálhatta volna másképp, talán néha elgondolkodik azon, mi lett volna, ha másképp dönt, más dolgokat helyez előtérbe. Ugye, ha én lennék ősanyu 1.0, akkor ráolvashattam volna a fejére, hogy na látod kicsúsztál az időből, ez van, én meg boldogan megyek haza életem értelmeihez. De én inkább vagyok tréanyu, vagy szaranyu aki ezerszer megkérdőjelezte már saját anyai kompetenciáit, akit nyúznak és húznak, aki néha csak túlélésre játszik és bár nálunk is be szokott robbanni a cukiságbomba, amikor könnybe lábadt szemmel figyelem csemetéim, de vannak pillanatok, amikor egy pár órácskára visszakérném a gyermektelen életem, csak úgy elszöknék, hogy szemernyi felelősség se legyen rajtam (mert ugye jól tudjuk, ha anya vagy, még alvás közben is van rajtad felelősség). Bumm! Leírtam! Ott állt egymással szemben két nő és egy kicsit mindkettő a másik életére vágyott, csak néhány órára. Aztán mindketten hazamentek és visszazökkenve a valóságba, próbáltak boldogok lenni, de ott csenget a fülükben a régi Piramis dal: Ha volna két életem!

“Ha volna két életem, nem fájna semmi sem.
Bár volna két életem, nevetnék mindenen!”

Boldog gyerek

A minap láttam egy ismerősöm megosztását: A boldog gyerek ismérvei címmel.

Melyek is ezek az ismérvek? “Zajos, sosem fárad bele a játékba, szereti felívni magára szülei figyelmét, , állandóan kérdez, képtelen sokáig egy helyben ülni, érzékletesen fejezi ki magát (toporzékol…), teljes beleéléssel nevet és sír, hangosan beszél, nem szeret egyedül aludni, inkább ugrál és futkározik, mint sétál.”

Dörzsölhetném a tenyerem, hogy juhé a gyerekeim boldogak, mégsem vagyok annyira elfuserált anya, mert kb. minden igaz rájuk, de azért az kötve hinném, hogy a fiam ordítós-takonybubis hisztije a boldogság jele, inkább mondanám azt, hogy egészséges/természetes dolog. Ehelyett, – mert egyébként is ismerem hiányosságaimat szuperanyuság terén – eszembe jutott egy történet. Anno buszoztam két csemetémmel, a nagyobbik elhelyezkedett egy ülésen, a kicsi babakocsiban. Valamiért a buszozások alkalmával teljesen szalonképesen viselkedtek, senki nem hitte el, hogy egyébként idegeim zongoristái. Egy idősebb hölgy meg is jegyezte, milyen rendes gyerekek. Persze beköptem őket viccesen, mire a hölgy panaszkodni kezdett. Hogy az ő unokái, hogy azok mit leművelnek, visítva ugrálnak a medencébe nyáron és ezért a lánya a hibás, mert nem úgy nevelte őket, ahogy kellett volna. Bezzeg a szomszédjukban! Ott három kislány van, de észre se lehet venni, hogy gyerek van. Hát, hogy őszinte legyek, köpni nyelni nem tudtam. Egyrészt, mert nekem természetellenesnek tűnik, hogy három gyereket nem lehet a hangjukból észrevenni (kivéve, ha már egyetemisták és egyik sem lakik otthon), másrészt én nagyon jókat mosolygok (repes a szívem) amikor visítva ugrálnak a medencébe a legjobb videók készülnek és anyukám is csak annyit ír vissza, hogy mennyire élvezik a pancsolást. (Nyilván, vannak olyan helyek, pl. orvosi rendelő, ahol moderálni kell a gyereket.) Azt már hagyjuk is, hogy burkoltan vagy talán nem is annyira burkoltan, leszaranyázta a saját lányát. Még jó, hogy a kis eszmecsere végére leszálltunk a buszról. Azért, ha még egyszer összefutnék vele, elmesélném a boldog gyerek jellemzőit, kiemelve a “zajost”.