Gyerekpóráz…

Ez a bejegyzés korántsem egy gyerekhám, vagy -póráz népszerűsítő iromány akar lenni. Amit leírok azok a tények, a valóság. Alapjában véve mindig is azt gondoltam nem korlátozni, hanem tanítani kell. Ez nagyjából sikerült is és büszkén dagad a mellem, amikor a 2 évesem meglát egy autót motorozás közben és félrehúzódik. Azonban ezt senki nem az anyukája hasában tanulja meg, és míg idáig eljut az ember, túl van némi izgalmon, ordításon és síráson is.
Mikor Kincsőt vártam, szülés előtti nap befeküdtem a klinikára. Egyik szobatársam egy ikreket váró anyuka volt. Valahogy feljött ez a gyerekhámos téma. Azt mondta, őt nem érdekli, ki mit szól, ikrekkel a belvárosban közlekedni nem is jutna eszébe gyerekpóráz nélkül. Egykori tréanya csoportomban is felmerült a téma, egyik anyuka leírta, hogy Angliában laknak és egyszer szemtanúi voltak, ahogy a reptéren elszaladt egy kislány a szüleitől. Akkor döntötték el, nekik is lesz ilyen. Saját tapasztalataim pedig: nem egyszer nyúltam a lányom után, hogy visszarántsam, mázlim volt mivel, mert pont mindig kapucnis felső/dzseki volt rajta. A legdurvább esetünk az volt, amikor sétáltunk, úgy, hogy az öccse rajtam volt a hordozóban. Öcsike jól megtermett baba volt, félévesen verte a 11 kg-ot. A lányomnak pedig az “imádok lépcsőzni” korszaka volt. Úgy alakítottam a sétát, hogy ezt kiélje. De nem volt elég. Feljöttünk a lépcsőn, ami egyenesen az úttestre nyílik. Mentem előre, habár némi ellenkezés volt az akkor két és fél éves gyerekben. Hiába próbáltam terelgetni, egy ponton elszakadt nála a cérna és elszaladt tőlem, aztán uzsgyi, a lépcső felé. Én jómagam kistesóval nehezítve kétségbeesetten ordítottam utána. Hiába siettem, amennyire tudtam már elindult a lépcsőn lefelé. Még egy vadidegen pasas is megállt, nézni a fejleményeket és egy ponton majdnem közbe is avatkozott. Felhoztam a gyereket vagy felhoztuk a pasival, már nem is tudom. A düh, a félelem, az ideg egyszerre dolgozott bennem. Hazaráncigáltam a gyereket. Legalábbis úgy éreztem ráncigálom, fogalmam sincs, hogy néztünk ki kívűlről nézve, csak az érzés van meg még mindig, hogy remegek. Otthon lerogytam az ágyra és zokogva hívtam fel a férjem, hogy majdnem nagy baj lett. Egy ismerős anyuka-barátnővel is megvitattam az esetet. Ő mondta: “B@szd meg! Rendelj gyerekhámot! Most! Van hátizsákos verzió is. Mitől félsz? Hogy majd hülyén néznek rád? Ha a szomszéd néni ingatja a fejét, kérdezd meg tőle, hogy Marika néni szerint szar anya vagyok, mert a gyerek hátizsákjából kilóg egy ’póráz’? És Marika néni szerint nem lennék szar anya, ha elcsapná a gyereket az autó?” Úgyhogy a hátizsákos, pink, kutyusos gyerekpóráz megérkezett, egyenesen Kínából. Első alkalommal mikor ráadtam, hamar észrevette. Nem tetszett neki, de elmagyaráztam, hogy ez őt védi. Pont a gyógytornászhoz mentünk, aki szerint tök jó dolog, mert mégsem a gyerek vállát rántom ki, ha utánanyúlok és elkapom a karjánál fogva. Nem sokat használtuk, a hátizsák legalább használhatónak maradt meg. Nem arról volt szó, hogy nem akartam megtanítani a gyereknek a kulturált és biztonságos közlekedés alapjait. Mint írtam az elején, már a kicsi is nagyon ügyes ilyen téren. DE! Csak gyerek! Gyerek, aki nem biztos, hogy észreveszi, ha autó jön. Gyerek, aki egy labda/lepke/madár/gyík vagy akármi után rohan, akinek bármi eltereli a figyelmét és nem utolsósorban, aki dackorszakban van és csakazértis ellenkezni fog! Nyilván nem rángatom a póráz/hám végén és nem hozom számára vagy mindkettőnk számára megalázó helyzetbe. Nem is arról van szó, hogy eszem ágában sincs fogni a kezét. Tanítok, magyarázok. Nem egyszer jöttünk vissza motorozásból úgy, hogy dühöngtem (motorozás/biciklizés közben nyilván nem használható, hacsak nem akarjuk lerántani a kismotorról a gyerkőcöt). Vagy éppen elindultunk, de egyikőjük nem tartotta be a szabályokat, semmibe vette a figyelmeztetésem, ezért vissza is fordultunk. Tény az is, hogy nálunk a kicsi tanult a nagytól, ez könnyebbséget jelentett. Nem, a póráz nem arról szól, hogy hülyének, neveletlennek nevelem a gyereket. Nem azt jelenti, hogy szaranya vagyok. Nem azt jelenti, hogy majd érettségizni is így viszem, mert akkor se fogja tudni, hogy a pirosnál meg kell állni. Csak egy átmeneti eszköz, amit a gyerek vérmérsékletétől, a lakóhelyünk közlekedési viszonyaitól (olyan helyen ahol naponta tíz autót látunk nyilván nincs nagy szükség rá) és számos más tényező figyelembevételével, legjobb belátásunk szerint alkalmazunk.

Gyalog-túra, tortúra

“Imádok túrázni!” Na, hát ez a mondat se hagyta el még a számat soha, habár részt vettem már jó ki esős időben hegyi túrán. De ma babakocsival kényszerültem egy nagyot sétálni a doktornéninkhez és erre ezen a  csodálatos, borzalmas csöpögős-esős őszi napon került sor. Egyik gyerek babakocsiba, bundazsákba be, a másik a tesófellépőn, esőnadrágban, gumicsizmában. Jómagamon kis átmeneti vízhatlan dzseki, úgyis megizzadok, míg tolom a cirka 40 kg-ot magamelőtt, címszóval, na és persze esernyő.

Nem is lett volna ez a túra tortúra, ha az útviszonyok jók lettek volna. Hol a nyakamhoz szorítottam az ernyőt hol előregörnyedve próbáltam kézben tartani egyszerre az ernyőt meg a babakocsit. A látvány már önmagában megért volna egy misét. Azonban váltogatta egymást a kavicsos-földes út, a frissen lerakott térkő, az itt ott feltüremkedő járdalapok, mindez megbolondítva a lehullott, esőtől nyálkás falevelekkel amelyeken vígan, kissé obszcén kifejezések közepette tviszteltem. Közérzetem kimondottan javította, hogy az ernyőről egyenesen a hátsó fertályamra csorgott a víz. Hát igen a gyerekek beöltöztetve, én meg… Az ilyen apróságok mint a villanyoszlop meg a drótkerítés között megakadó esernyő, és a járdára félig ránövő bokor, a helyenként teljesen hiányzó útburkolatból adódó pocsolyák, mégtovább szinesítették utunkat és kezdtem magam igazi túrázó anyukának érezni. Reméltem, hogy legalább mire hazaindulunk, eláll az eső, de az túl szép lett volna. Most már legalább tudtam, hogy mire számítsak és kitapasztaltam odafelé melyik a legjobb esernyőtartós-babakocsitolós póz. Azért az oszlop meg a kerítés közé megint beakadtam, biztos akartam lenni benne, hogy tényleg nem férünk el, ezután pedig egy kedves “yeti” jött nekem, akinek szívem minden szeretével küldtem a jókívánságokat nemi éltére vonatkozóan.  Már majdnem hazaértünk, amikor elkezdtem érezni valami izomlázszerűt csípőtájékon. És nem szégyelltem arra gondolni, hogy nekem régen a szextől volt izomláz a csípőmben, amikor még  a gyerekeink csak pajzán gondolatok voltak.  Atyaég! Most akkor öregszem vagy mi van? Dehogyis! Legyintettem el a gondolatot. Aki vizes fenékkel szambázik el a gyerekdokihoz, meg vissza és elmereng egy picit a valamikor volt, kellemesebb napokon, az még nem öregszik. Ez csak az anyúzda! Lesz ez még így se!

Paramami vagyok?

Ki a paramami? Mikor lehet ráfogni valakire hogy az? És hol van a határ a később viccesnek látszó túlaggódások és a klinikai eset közt, amikor egy anya túlzott félelmei és a megkeserítik a hétköznapokat és a család életét? A lányom első hőemelkedésénél felhívtam a gyerekorvost. Azt mondta amit hallani akartam, de szükségem volt megerősítésre.
Én eléggé analitikus típús vagyok így hát minden kis rezzenést kielemzek, nemegyszer túlgondolok. Ez velem született tulajdonság, nem az anyaság hozta ki belőlem, de tény, hogy rátett egy lapáttal. Mivel szakmám szerint gyógyszerész vagyok, nem egyszer kérdeztek már meg ismerős anyukák egy-egy helyzetben mi a teendő? Na persze tanácsot adni könnyű, nem te izgulsz utána, hogy jobban lesz-e a gyerek, vagy rohanni kell vele az ügyeletre. Elmondhatom hogy és mint használják a különböző lázcsillapítokat, nem én fogok a gyereke mellett aludni, hogy éjszaka óránként felriadva ellenőrizgessem a gyerek homlokát, nem túl meleg-e? Érzitek mi a különbség, ugye? Mivel én már túl vagyok egy pár éles helyzeten,  – nehézlégzés, durva ujjelvágás utáni mentőzés, – az ingeküszöböm picit fentebb ment talán. De így is pár szóval ki lehet verni nálam a biztosítékot, hogy elmerüljek aztán a netes rengetegben, és aggódhassak, az esetek többségében feleslegesen. Paramami lennék?  Nem tagadom, mondták már rám, sőt visszatekintve voltak helyzetek amiket tényleg túlizgultam, és valószínűleg lesz is még ilyen. Utólag, mindig könnyű okosnak lenni. És egy anya, már csak anya marad. Ébren és álmában is. Hóban, szélben, napsütésben vagy esőben. A legtöbbünkben ott motoszkálam, mindig a kétely, a bizonytalanság, az aggódás. Azt gondolom nagyon kevés olyan anya van, akire ne sütötték volna még rá, hogy paramami, vagy aki ne nevetett volna később magán, egy túlizgult helyzet miatt. Nagymamámnak volt egy mondása, ami kiválóan tükrözi, miért is tud annyira aggodalmas lenni egy anyai szív és megmagyarázza az alkalomadtán előtörő para-anyuságot: A férfinak a lába közül szakadt a pulya, de az asszonynak a szívéről!

Azok a régi, szép idők(?)

Ezzel az írással valószínűleg rálépek egy pár tyúkszemre, de ha már egyszer elindultam ezen az úton akkor végigmegyek rajta.

A könyvemben van egy fejezet a régi szép időkről.

Az idősebb generáció úgy adja elő a „bezzeg régen” sztorijait, hogy szinte utópisztikus képet fest azokról az időkről. Aztán folyton az orrunk alá dörgölik, hogy régen nehezebb volt, de mégis megoldották. Néha úgy érzem, teljesen belegabalyodok a „régen minden jobb volt” és a „régen nem volt ez se, az se, milyen nehéz volt” okfejtések ellentmondásába.
Mostanában, talán a közösségi média adta lehetőségek miatt, nagy divat lett nosztalgikus posztokat írni a “varázslatos” régi, szép időkről, legyen az csak 20-30, vagy akár 50-80 évvel ezelőtti.
Ezek a posztok nemcsak, hogy fényezik azokat a boldog időket, de próbálják kicsit lejáratni, lenézni a mostani modern világot és annak hozományait. Mert régen nyilván minden jobb volt, emberközelibb, most meg itt a technológia, butulunk az okostelefontól, bezzeg anno, mikor tengerimorzsolás közben meséltek az öregek. Nos, nekem volt egy drága nagymamikám, aki sokat mesélt nekem azokról az időkről. Ezek a mesék pedig nem olyan képet festettek le, mint ahogyan azt ránk akarják erőltetni. Nehéz volt, sok munka volt, sok küzdelem, vér és veríték. Ahogy ő fogalmazott, manapság egy álom a főzés és még csak nem is a legmodernebb konyhafelszerelésre gondolt. Nem példálózott, hogy ő volt a szuperanyu, mert ez, meg az se volt, ő mégis mindent megcsinált. Vagy azzal, hogy a mai anyukák puhányok, mibden fáradnak el, könnyű nekik.
De nem csak a technológia vívmányokról van szó, ugyanis a régi idők posztjai szerint, az emberek jobbak voltak, a gyerekek is, kevésbé hisztisebbek (vagy egyáltalán nem voltak azok), tisztelték a felnőtteket. Az emberek segítettek egymásnak, szeretet, béke, boldogság, minden idilli volt. Mi van most? Felszínes kapcsolatok, tiszteletlenség, neveletlen, hisztis gyerekek, széthulló családok. Véleményem szerint mindkét véglet túlzás. Azokban régi szép időkben is voltak rossz emberek, és néha csak azért nem estek szét a családok, mert kényszerből együttmaradtak. Azt tartották, hogy egy asszony szoknyájának elég nagynak kell lennie, hogy minden alá férjen. Tehát nem kiteregették, hanem a szoknya alá söpörték a dolgokat. Az aszonyoknak volt kötelessége és halgass volt a neve. A nők helyzetét, nem is elemezném tovább. Való igaz a sok munka összehozta az embereket, e tekintetben nemigazán volt más válsztásuk. A gyerekek hisztijéről és neveletlenségéről egyrészt annyit, hogy a szülők memóriája valami csodálatos módon megszépíti az emlékeket, másrészt minden kornak megvannak a maga “mai fiataljai”.
Tehát úgy érzem csak színezve van idillire a régi szép idők képe! És hogy látom én a mai világot, a modernizációt? Általában nem a technológia a rossz, hanem az amire, vagy ahogy használjuk. Én például, baromira örülök annak, hogy szinte bármikor fotózhatom a gyerkőcöket és elküldhetem a képet anyukámnak. Rajtunk múlik, hogy a fejlődés összeköt vagy szétszakít. Mióta megírtam a könyvem és elkezdtem ismerkedni más írókkal, sok kedves és segítőkész embert sodort utamba az élet a facebookon. Igen, az is előfordul, hogy  a virtuális világ teljesen kiszakít valakit a való életéből. Nem gondolom hogy ez a fejlődés hibája. Emberek vagyunk, gyarlók is tudunk lenni, átesünk a ló másik oldalára néha. Átesünk a ebben az évszázadban is, ahogy a múlt évszázadban is átestek.
A világ fejlődik átalakul, való igaz, ez ma már szédületes tempóban megy. Lehet nosztalgiáznia a porosodó emlékeken, sőt kell is, általában a jóra szeretünk emlékezni. De milyen jó lenne ha ezek az emlékezések a “bezzeg régen”, “ma meg nem”, “régen minden jobb volt” fordulatok nélkül történnének és anélkül, hogy megpróbálnának valamiféle szégyenérzetet generálni bennünk. Csak egy egszerű, boldog-békeidős múltidézés…

Császár után – Egy rész, ami kimaradt a könyből

 

 

A könyvemben őszintén beszélek a császármetszés utáni keserű érzésekről, de a végére egy humoros gyűjtést is megengedtem magamnak. Felmerülhet a kérdés, nekem szóltak-e be a császár miatt? A baba-mama szobában voltunk és az egyik szobatársam, nevezzük Juditnak, megkérdezte, hogy miért császároztak? Mondtam, hogy a gyerek nyakán volt a köldökzsinór… Erre ő félreérthetetlen hangnemben közölte, hogy az ő kisfiának is, mégis meg tudott szülni. Nyeltem egyet! Éjszaka Juditnak a kisbabája több mint egy óra hosszat sírt, úgy, hogy mellete feküdt. Én fel-fel néztem, meg voltam győzödve, hogy a másik anyuka (őt pedig nevezzük Mártinak) babája, sír azért járkál vele, ringatja. Reggel Judit rámnézett és karikás szememből megállapította, és mosolyogva közölte hogy látja, nem bírom az éjszakázást. Amikor a “természetesen szülni tudó szuperanyu” lement cigizni, Márti beavatott, hogy Judit babája sírt éjszaka. Egészen addig, amíg fel nem ébresztette, hogy “Hé, figylej már sír a kisbabád!” Kikerekedett szemem és leesett az állam! Tehát én vagyok a béna szaranya, mert nem tudtam szülni és nem bírom az éjszakázást, mert nem tudtam aludni, míg az ő gyereke sírt, de ő durmolt mellete nyugiban?!

Amikor először hazautaztunk a nagyszülőkhöz babamutogatásra – körülbelül 2 hónapos volt  a lányunk,- anyósom egy újságcikket lóbálva fogadott. A cikkben arról volt szó, hogy egy császáros anyukában benne felejtettek egy törlőt és  ebbe kishíján belehalt. Pislogtam, mert nem tudtam mit kezdjek ezzel az információval? Szaladjak vissza mégis természetesen szülni, vagy mi legyen? Annyit préseltem ki magamból, ha ez nálam is fenállna, akkor annak már rég nyoma lett volna!

A csípőszűrésen az orvos aszisztensének jutott eszébe megkérdezni , miért volt szükség császárra. Én naívan azt gondoltam, ennek valami köze van a vizsgálathoz. Azonban egy másik császáros anyuka, felhomályosított, hogy ez az aszisztens előszeretettel kérdőjelezi meg a császármetszés indokoltságát… Azt kell mondjam, a beszólásokra sajnos számítani kell. Készülj vicces válaszokkal és vegyél be egy adag lesz@rom tablettát!

A megkésett beszédfejlődés nyomában

 

 

A könyvemben van egy Mit tud már a baba? fejezet. Ebben leírom, min mentünk keresztül Kincső megkésett beszédfejlődése miatt.

 

Bár sejtem, hogy egy napon a lányunk sztoriját is csak úgy emlegetik majd, hogy „A Kovácsék lánya… ő is vagy hároméves koráig nem beszélt. Az anyja majd megőrült. Aztán meg beindult. Minek kellett izgulni? Nálatok is minden rendben lesz.

Sajnos nem mindenkinek így hozza a sors, hogy idővel minden rendeződik. Itt van Például Liza és a lánya Renáta története.
Amikor az ember egyre másra hajszolja az infókat a megkésett beszédfejlődéssel kapcsolatban és fejlesztésre jár a gyerkőccel, óhatatlanul is sorstásrakkal fut össze. Liza is fejlesztésre hordta kislányát Renátát, így futottunk össze. Alkalomadtán néhány percet tudtunk beszélni, ezenkívűl chaten cseréltünk információkat. Renáta kb. 2 hónappal idősebb Kincsőnél és amikor először találkoztunk, nekem megint csak összeszorult a gyomrom, mert többet beszélt mint az én lányom. Édesanyja logopédushoz szerette volna járatni, mert nehezen lehetett érteni a beszédét, de másféle fejlesztést ajánlottak nekik. A kislány továbbá közösségbe is járt. Egy nagy probléma volt még Renátával: a mindent elsöprő hiszti! Édesanyja mindent bevetett, hogy normális kereten belül kezelni tudja ezeket a helyzeteket. Pedig sokan azt ajánlották, pofozza meg a gyereket. Liza az ilyen tanácsokon teljesen ledöbbent. Telt múlt az idő. A fejlesztés nem használt, nem volt rendszeres (ez utóbbi is a központ hibája), de formájában tekintve sem a legjobb volt. Néha chateltünk, Liza is kezdett megnyugodni, hogy előbb utóbb csak jobb lesz a helyzet. Aztán amikor egyik alkalommal rákérdeztem, hogy s mint haladnak teljesen összetörve mesélte el mi derült ki. Magán logopédushoz vitte a lányát, aki megállapította, hogy beszédértési problémája van. Teljesen összeomlott. Engem is nagyon mellbevágott, felkavart a dolog. Ledöbbentem, hogy sem az óvónökben, sem a fejlesztéseken a szakemberekben nem merült fel hogy ez lehet a probléma. Ekkor értettem meg miért volt a sok hiszti! Nem értette mi folyik körülötte. A logopédus foglalkozásai és az otthonra kapott feladatok rendszeres gyakorlása után a gyerek beszéde, tudása kezdett fejlődni. A fejlesztőben kicserélődtek az emberek és Renáta most már megfelelő beszédindító foglalkozáson vesz részt. További vizsgálatok várnak még a kislányra, és van amin már túlvan például az audiológiai vizsgálaton, ahol mindent rendben találtak.

Mit tud már a gyerek? Iszonyat nehéz lavírozni a nyugtatgató laikusok, a hozzá nem értő szakemberek, és az ajánlások között. Tudni, helyesen felmerni mi lehet a probléma és időben odavinni a gyereket ahová kell, hogy ne kalódjon el! Lizával tudjuk jól, se a mi, se az ők történetük nem ért még véget…

Egy kicsit rólam

Egy kicsit most rólam. 32 éves vagyok a fiam most múlt kettő, a lányom januárban lesz négy éves. Mindkettő tervezett gyerek annak ellenére, hogy a kis korkülönbség miatt vannak, akik mást gondolnak. Azt gondoltam két lábbal a földön állok a gyerekvállalás kérdéshez. Hogy tudom (honnan is tudtam volna) hogy nem egyszerű, nehéz és többről szól a kedzeti időszak, minthogy a puderillatú babapuki belengi a szobát. Itt az Oscar cimű film klasszikus mondata ugrik be, amikor Stallone próbalja magát kivágni a lánya előtt: “Persze hogy tudtam! Csak nem sejtettem.”

Csak egy átlag anya vagyok, néha a gyerekek elől elbújva eszek nutellát. A kedvenc horrorfilmem címe: Az esti altatás.

Néha az őrület szélén állok, néha sírva alszom el, van, hogy nem tudok elaludni és van, hogy hamarabb alszom, mint a lányom.

Sokszor futottam bele neten megmondó emberekbe. Egyszer például beszóltak, hogy ne írjak már olyat hogy császár után másnap már járkáltam, meg én láttam el a gyereket, mert ez nem igaz. Végül is ő biztos jobban tudja… A kommentháborúkra nincs se időm, se energiám, de minden beszólogató, nagyokos ember ellen és remélem a legtöbb anyuka örömére, megírtam a könyvemet!

Anyasággal kapcsolatban nem először írok. Anno facebookon volt egy Tréanyus csoportom, talán vannak itt, akik emlékeznek rá! Egy kicsit ez a csoport is már a könyvem előhangja lehetett.

Naponta tapasztalom az anyaság kínját és örömeit! Utóbbi nélkül, már nem lennék életben, előbbi nélkül meg elszálltam volna és nem írtam volna meg, milyen az anyaság a csillámpónin túl! Mert előszeretettel csak a szép dolgokról írunk és beszélünk. A többit elfojtjuk, szőnyeg alá söpörjük, szemérmesen hallgatunk róla…

Bármiből képes vagyok viccet vagy tragédiát csinálni. Az éles helyzetek általában túldramatizálom, később meg kiparodizálom. Például, amikor a lányom egy hetesen spriccolva fosott le akkor sikítottam és sírva hívtam a védőnőt, hogy mi van ilyenkor, közben az járt a fejemben, hogy ki fog száradni. A védőnő természetesen megnyugtatott, hogy van ilyen. Közben a férjem próbálta megnyugtatni a kislányunkat és felvette csupasz fenékkel (mármint a gyerek feneke volt csupsz nem az apjáé). Nos, apa kapott egy adag fosikát még a markába és már nem tudta, hogy a fürdőbe szaladjon, vagy törölje a rövidnadrágjába, már úgyis mindegy!

Mi van még? Jah egyszer vilagosítani akartam a hajam aminek az lett a végeredmenye hogy oldalt citrom-, felül narancssarga lett a hajam, így egy Nicki Minaj klippben simán elugralhattam volna. Azóta festem.
Bármilyen kérdésre szivesen és őszintén valaszolok (a hajfestéssel kapcsolatban is)