Már a terhesség során osztják az észt a „szakemberek”, hogy így meg úgy szokasd a gyereket, ne hagyd neki ezt meg azt. Egyes könyvek is tele vannak ilyen jellegű praktikákkal. Ahogy a könyvemben is írtam, vannak hibák amelyekbe szinte óhatatlanul beleesik az ember lánya, egyrészt, mert a gyerkőc leveszi a lábáról, másrészt, mert a hullafáradt anyuka beadja a derekát és mindkettőjük nyugalma érdekében engedi a cicin elalvást, az együtt alvást vagy bármi olyan dolgot amitől óvva intik. És ekkor beléd akarják oltani a félelmet! Mi lesz így? Sose lesz nyugtod! Mi lesz majd vele közösségben? Bla-bla-bla… Olyan mintha az első perctől kezdve katonásan kellene nevelni a gyereket. Nem beszélve arról, hogy egy csecsemő totálisan ösztönlény és nagy eséllyel minden nevelési célzattal bevetett praktikánk csődöt fog mondani. Egy csecsemőt nem nevelni, meg szokatni kell hanem ellátni, szeretni, ápolni. Ha már mindenáron tanítani akarjuk, akkor arra tanítsuk, hogy a világ, ami elenite leginkább az anyját jelenti számára, válaszol az igényeire és törődnek vele. Ha ez az igény az, hogy érezze az anyja bőrének az illatát és melegségét és hallja a szívdobogását amit hónapokon keresztül hallott és már jól ismeri, akkor fel kell venni vagy összebújni vele. (Olyan baba is van, akinek nem kell a „piszkálás” miközben az anyja a lelkét adná egy közös alvasért.) Együttalvás, sétálgatva altatás, hordozás, cumi, cicin el meg visszaalvás stb. Sorolhatnám azokat a dolgokat amikért szinpadiasan az égre tekintve csapják össze a kezüket épp hogy keresztet nem vetnek, hogy mit követtél el a gyerekkel és magad ellen persze. Mert erről sose fog leszokni és jaj mi lesz. Nem kell a majré! Én mindig amondó voltam, ha az embernek eléggé kényelmetlen, avagy fájdalmas valami akkor ha összeszorított foggal is, de változtatni fog. Idővel elég okos és inteligens lesz a gyermeked ahhoz, hogy megértse , hogy is működnek a nagyok dolgai. A gyerek csak gyerek nem hülye. Levágja a szitut és észreveszi, hogy a nagyinál másak a szabályok mint anyáékkal. Ugyanígy azt is, hogy egy közösségben nem ő a kiskirály, mint otthon. Konkrét példát is olvastam már anyukától, hogy reggel meg este még szoptatja a gyerekét, de a bölcsiben elalszik magától. Ahogy cseprednek a gyerekek és nyiladozik a kis értelmük érezni fogod azt, hogy mi az amit tanítani kell, mi az amire nevelni kell, illetve te ismered a saját fizakai korlátaid és el tudod dönteni mi az amiben engedsz és miben nem. (Például amikor a kistesó vártam egy csapásra leszoktattam a lányom a sétáltatva-cipelgetős alvásról magam is meglepődtem milyen könnyen ment). Szóval nem kell kétségbeesni, senkinek ne hagyjátok hogy megrémítsen benneteket, hogy rosszul nevelitek vagy a kedvenc szófordulatom szerint, elkapatjátok a babátokat! Ha mégis elkényezetetitek, akkor sem vagytok rossz szülők, és azon is lehet változtatni. Sok-sok példát lehetne felhozni,bár alapjában bármire vagy bármiről akarja az ember a gyereket szokatni alap a nyugalom, az állandósság (ne költözés kellős közepén akard szobatisztaságra szoktatni vagy le a cumiról) és igen a következetesség. Szóval ne parázzatok, élvezzétek az időket amikor korlátlanul tutujgathatjátok a babát, mert hamar elmúlik, kár izgulni rajta!
Mondani kell: Jó anya vagy!
A fiam még pici baba volt kb úgy 3 hónapos, a láyom ugye 20 hónappal idősebb nála. Elmentem hajat mosni (és bevallom, nem is nagyon siettem), ezalatt férjem vigyázott a gyerekekre, közben a nővérével beszélt telefonon. „Nem tudom az asszony hogy csinálja, de szobrot kellene neki állítani.” Ami fura, hogy ezt a mondatot csak jóval később hallottam vissza a sógornőmtől. Azon gondolkodtam, nekem miért nem mondta a férjem? Kicsit olyan ez, mint a székely viccben, amikor az asszony 20 év házasság után kicsit sértődve vonja kérdőre a férjurát, amiért sosem mondja neki, hogy szereti. A székely meg annyit mond: 20 évvel ezelőtt a templomban mondtam. Ha változás lesz, szólok. 
„Soha nem lenne szabad mást mondani, mint hogy jó anya vagy, és jól csinálod! ”
Írta egy anyuka a könyvem molyos értékeléséhez.
Miért nem mondják? Miért nem mondják gyakrabban hogy jó anya vagy? Anyának lenni, néha erőn felüli teljesítményt kíván, mégis természetesnek veszik ezt, mert „teakartad”. Természetesnek veszik, hogy teszed amit kell a gyermekedért, mert az a dolgod. Az anyák a legjobbat akarják a gyermekeiknek, ez a normális. Ösztöneinkre hallgatva próbáljuk mindig a legjobbat kihozni egy adotf szituációból vagy a gyerekből. Aztán a sok elvárt, természetes és normális dolog közben elfelejtenek minket, ha nem is megdícsérni, de legalább egy szóbeli vállonveregetéssel megjutalmazni, miszerint jó anyák vagyunk. Pedig mennyire szükségünk lenne rá! Amikor túl fáradtak vagyunk. Amikor bizonytalanok vagyunk. Amikor hibázunk. Amikor sírunk. Amikor nap mint nap ugyanazokat a csatákat vívjuk a gyerkőccel. És igen akkor is amikor elveszítjük a kontrolt és felemeljük a hangunkat. Akkor amikor mi magunk is úgy gondoljuk, fényévekre állunk a jó anya definiciójától. Sőt! Akkor lenne rá a legnagyobb szükségünk! Ha valaki azt mondaná, jó anya vagy, csak elfáradtál, a tested és a lelked is. Jó anya vagy, csak kibuktál, mert mindent és mindenkit magad elé helyeztél. Jó anya vagy, mert azért hibáztál, mert próbálkoztál. Jó anya vagy amikor sírsz…
Mondjátok, hogy jó anya a másik anyuka! Mondjátok a játszótéren, vagy a boltban hisztiző gyerek anyukájának. Mondjátok az éjszakázástól hullafáradt anyukának. Mondjátok a buszon, mondjátok az oviban, vagy a bölcsiben. Hívjátok fel anyukátokat és mondjátok neki: Jó anya vagy! Azt gondoljátok talán, csak üres szavak ezek, mint a hogy vagy?-jólvagyok párbeszéd. Talán úgy tűnik nem is figyel igazán akinek mondod. De olyan ez, mint a pillangó szárnycsapása, ami a világ másik végén tornádot okoz. Beleül az anya szívébe és ezzel a lelkülettel fogja végigcsinálni a húzós napokat. Jó anya vagyok! Mantrázza magában és mondogathatod magadnak te is. Ha még senki nem mondta ma neked én mondom, mert tudom: JÓ ANYA VAGY!
Hogy biztos ne maradj le egyetlen érdekes cikkről sem, iratkozz fel a hírlevelemre! Most ajándékot is találsz a köszöntő emailben! Kattints és tudd meg mi az!
Hogyan készíts ki egy friss anyukát?
Veszélyesen ironikus írás!
Először is, ha tudod, hogy császárral szült, ecseteld neki a saját természetes szülésed, sajnálgatva hogy miről is maradt le. Ha tápszereznie kell a babáját, akkor az anyatej jótékony hatásait emlegesd és azt, hogy milyen csodálatos kötelék alakul ki a szoptatott csecsemő és az anyja között. Ha nagyon durva vagy és soha többet nem akarsz beszélni az anyukával, akkor jelentsd ki, hogy akit császároznak és tápszerezik az lusta. (Ekkor valószínűleg ki fog dobni a házból. De ugye ezt akartad elérni.)
Ha természetes szülése volt és/vagy szoptatni is tud az anyuka, már nehezebb dolgod van. Ilyenkor vedd elő a Jolly Jokert, ami az éjszaka átalvása. Jegyezd meg, hogy milyen karikás az ifjú anyuka szeme és sajnálkozzál, hogy rossz babája van. Mindenképpen ezt a jelzőt használd a babára! Majd regéld el, hogy a te gyerekeid első perctől átaludták az éjszakát, jó babák voltak. (A jelző használat ismét fontos). Ekkor, ha még mindig azt látod az anyukán, hogy sziklaszilárd és megrendíthetetlen, akkor várd meg a pelusozást. Nézd végig és közben okoskodj, hogy nem jól csinálja, lehetőleg tartsd is fel, míg a gyerek le nem pisili az anyját, vagy a nyakába húzott ruhát. Ezután persze jegyezd meg, hogy milyen könnyű a mai anyukáknak, nem elég a papírpelus, de még automata mosógép is van. Ha mosható pelust használ, akkor még vitathatod a popsitörlő és a szerinted flancos, márkás 
popsikrémek használatának jogát.
Ha a gyerek sír, mindenképpen próbáld meg rábeszélni arra az anyját, hogy hagyja egy kicsit sírni, mert különben elkapatja. Ha sír a ded és nem tudja megnyugtatni, akkor beszél neki arról, hogy ez a sírás, stresszt és helyrehozhatatlan károkat okoz a babában és látszik az anyukán, hogy nagyon kezdő még, nincs ezzel baj, de azért neked csípőből ment az anyaság.
Ezután tegyél félreérthetetlen megjegyzést a terhességtől megváltozott alakjára. Ha topformában van, firtasd azt, hogy mikor van neki edzeni ideje, de jó dolga van!
Mindenképpen néz körül alaposan a házban és vitasd olyan tárgyak használatát, mint a légzésfigyelő, sterilező, cumi, mellszívó, bébiőr (pláne ha kamerás) stb.
Ezután adj minél több tanácsot, függetlenül attól, hogy érdeklődően hallgat-e az anyuka, vagy az idegtől már piros a feje. Majd kérdezd meg mit fog csinálni majd a szabadidejében a gyerek mellett, erre vonatkozólag esetleg adj tippet, például rakjon le egy litván felsőfokú nyelvvizsgát.
Ha mindvégig nyugodt tudott maradni az anyuka, akkor vagy zen buddhitsa volt korábban, vagy olvasta az Anyaság a csillámpónin túl című könyvet és magasról le tudja tojni a hülyeségeidet!
Hogy biztos ne maradj le egyetlen érdekes cikkről sem, iratkozz fel a hírlevelemre! Most ajándékot is találsz a köszöntő emailben! Kattints és tudd meg mi az!
Az élet rendje (?)
Mikulás előtt történt, hogy először úgy mentem haza a házunkba, hogy csak én voltam otthon. A férjem dolgozott, a gyerekek oviban, bölcsiben voltak. Elkapott a sírás. Tiszta hülyeség, gondoltam, ez az élet rendje. Hogy én ezt már hányszor hallottam! Az ember megfogan, megszületik. Az anyja anyatejjel táplálja (vagy nem) majd leválik. Elhagyja a pelust, a babás dolgokat. Mert ez az élet rendje. Oviba megy és hiába sír minden reggel, ez az élet rendje. A gyerekek felnőnek, kiröpülnek, elmorzsolunk egy könnycseppet, de csak egyet, mert ez az élet rendje. 
Nagymamikám mondogatta mindig, aki születik annak halni kell. Ha meghal, valaki gyászolunk, sírunk sajnálkozunk. A halál egy olyan volumenű változással jár, amin gyász nélkül nem lehet túllépni. Pedig mamikám mondása szerint, még a halál is hozzátartozik az élet rendjéhez. (Kegyetlen és fájdalmas, ha túl hamar, ha túl fiatalon ragad el valakit és akkor már nagyon nem mondhatom, hogy ez a rendje!)
Ha meghal valakink, gyászidő van. Idő a szomorúságra, a bánatra. Egyébként tombol a légy pozitív légy boldog légy vidám, örülj mentalitás! A halált, és a betegségeket, (katasztrófákat, háborúkat) leszámítva, mindenre azt mondhatjuk, ez az élet rendje.
Pedig sokszor úgy érezzük, meghal bennünk egy rész. Véget ér valami, ami már nem tér vissza, ami miatt jogunk van bánkódni, túlzással gyászolni. Amikor az elején voltunk az ovis beszoktatásnak egy anyuka ismerősömnek mondtam, hogy kicsit olyan ez, mint a szülés. Fáj a vajúdás, de itt a vége, nincs mese, ezen így vagy úgy, de túl kell esni. A beszoktatáson is túl kell esni, csak ez lelkileg fáj. Az életünk folyamán rengeteg ilyenen átmegyünk. Tudod, hogy valaminek itt az ideje, tudod, hogy ez az élet rendje, mégis, mintha egy egészen pici darabot kiszakítanának belőled, a lelkedből. Az az élet rendje, hogy a keserűséget, legyen az bolhányi vagy elefántnyi, megéled. Nem pedig elbagatellizálod. Kezedbe veszed a letépett darabkádat, megsiratod, szeretettel gondolsz rá, tudod, hogy már nem lehet a részed. Megbánsz dolgokat utólag, mert az gondolod, talán lehettél volna jobb. Már mindegy. Sírsz még kicsit, majd a képzeletbeli emlékdobozba teszed a darabkát. Úgy ahogy eltettél egy tincset a gyerek hajából, vagy ahogy nem dobtad ki a kórházi karkötőjét, ennek is helye van. Tudod, hogy egy nap szeretettel gondolsz erre a darabra. Nem fog kísérteni, mert méltón búcsút vettél tőle. Nem fog nyomasztani, mert a gyászidőben a bánattal foglalkoztál, nem pedig pozitív gondolatokkal bombáztad magad. Az élet rendje, hogy ha bánat ér sírunk, ha öröm nevetünk. Egy körforgás, mint az egymásba fonódó yin és yang. Az élet és az ő rendje, az egyensúly. Ha túl szomorú vagy, ok nélkül azt mondják, baj van veled, depressziós vagy ez így nem jó. És ha túl vidám vagy? Ha túl pozitívan gondolkodó? Akkor te vagy a követendő példa. Pedig majdnem pont annyira rossz, ha a nehéz időkben is magunkra erőltetjük a vidámságot, mint amikor búskomorságba esünk. Mert egyik esetben sincs meg az egyensúly. Az empátia például pont ugyanúgy fog hiányozni a túl pozitív emberből, mint a túl negatívból. A túl pozitív, túl van töltve, ki fog sülni, ki fog égni. A negatív pedig el- illetve lemerül. Az elemnek is van pozitív és negatív oldala. Egyik a másik nélkül nem tud működni. Ahogy a Föld északi is déli pólusai. Ahogy nincs árnyék, fény nélkül. Aki viszont egyensúlyban van, az megérzi és megérti a másik örömét és bánatát egyaránt. :(:
Hogy biztos ne maradj le egyetlen érdekes cikkről sem, iratkozz fel a hírlevelemre! Most ajándékot is találsz a köszöntő emailben! Kattints és tudd meg mi az!
Kérdőív a dackorszakról? De miért?
Aki követi a facbook oldalam az láthatta, hogy összeállítottam egy kérdőívet a dackorszakról. Vajon miért? Mert annyi fölös időm van? Hát, nem éppen.
Először is, megadom az esélyt a könyvem folytatására. Kihagytam a dackorszakot belőle, amit utólag nagyon nem bánok. Először is akkora időszakot ölel fel és olyan változatos lehet a dackorzsak, hogy simán megér egy könyvet. Másodszor a fiam most éli, (én meg tépem a hajam) és kár lett volna a tapasztalataimat kihagyni. 
Azonban, ahogy az első könyvem sem a szokásos babás-mamás támákat írja le, itt sem a hisztikezelésről írnék. Mivel nem vagyok szakember. A kérdőívem utolsó kérdésében, volt válaszadó aki meg is jegyezte, hogy a dackorszakot pusztán a hisztire degradálni hiba volt, pláne hogy a hiszti típusait nem választottam szét, illetve magyaráztam meg. Nos, valóban lehettem volna alaposabb, de tényleg csak egy 5 perc alatt kitölthető kérdőívet akartam. De most megragadom az alkalmat, hogy bepótoljam a mulasztást.
Vida Ági Békés dackorszak hanganyagait hallgattam, közel másfél éve. Elmondása szerint kétféle hiszti van. Az akarnok, (vagy ahogy ő hívja a kis Néró hiszti) és a distressz hiszti. Előbbit nem nagyon kell magyarázni, a gyerek akarata ellenkezik a miénkkel és ez okoz problémát. Utóbbi esetben, hogy úgymondjam elpattan az a bizonyos húr a gyerkőcnél és előjön az ordítós, akár földönfetrengős, hányós hiszti. Számtalan oka lehet, például az akarrnok hiszti is átcsaphat ilyenbe. De lehet simán túlpörgött, fáradt gyerek, aki nem is igazán tudja mi a baja. Mindekttő normális egy dackorzsakban lévő gyereknél. Utóbbi viszont baromi ijesztő és kétségbeejtő tud lenni.
A kérdőívre eddig kapott válaszok alapján, a hisztikezeléssel kapcsolatos gondolataim egy része beigazolódott. Itt leginkább a megdöbbentő tanácsokra gondolok, amelyek között előkellő helyen szerepel a pofon, fenékre csapás és egyéb testi fenyítés. Ezt leginkább idősebb generációtól kapják a szülők. Sajnos a tekintélyelvű nevelés olyan mélyen beitta magát a köztudatba, hogy fel kell még jó pár generációnak nőni mire kikopik. Nincsenek tisztában azzal, hogy egy fetrengő gyerek hisztije mögött mi áll, hiszen sokszor maga a gyerkőc sem tudja, miért zajlik ez le benne. Ha nagymama és nagypapa tudnák, hogy a gyerek idegrendszere éretlen és fejlődik és nem az őrületbe akar kergetni, hanem segítségre van szüksége, aligha mondanák, hogy pofozzuk fel a csemetét. A másik a hideg víz. Hát mit mondjak? Én is kaptam azt tanácsnak, hogy a fáradtságtól ordító lányom dugjam a zuhany alá, én meg csak összeszorítottam a fogam és nyeltem egyet. Viszont a fiam… na ő más. És voltak, vannak olyan pillanatok amikor gyorsan le kellett hűteni…
Kb. 10 hónapos volt amikor annyira akart valamit, hogy a sírása öklendezésbe csapott át. Akkor mondtam a férjemnek, ez a gyerek hányásig fog hisztizni. És bejött a jóslatom (sajnos). Figyelünk, és amikor úgy látjuk, hogy ez így nem megy tovább, akkor megy zuhanyozni. Kezdünk egy kis hideg vizes arcmosással. Volt, hogy a gyerek maga kérte a csapra mutogatva (és nem épp tomboló nyár volt) hogy mossuk még vízzel az arcát. Az elmúlt hetekben azonban olyan irányba mentünk el, ami az egész család, idegrendszerét taccsra vágta. Ha előjön a hiszti, akkor a gyerek a házban szaladgál vísítozva (aki kintről hallja, minumum azt gondolhatja nadrágszíjjal verjük a gyereket, vagy nyúzzuk), semmi se jó neki, nem reagál semmire. És ez nem 5 percig tart hanem 20-30 percig. A végén teljesen rottyon voltam én is, sírtam, hogy ennek a gyereknek tuti valami baja van, ilyen nincs, a nagy nem csinált ilyet, stb. A fiamnak sem használ ez. Kedves szakember ismerőst felhívtam. Azt mondta, ne hagyjam, hogy percekig menjen a dolog. Zuhany! Nem hideg, testmeleg, nem ruhástól, leöltöztetem és zuhanyzik. Már ha olyan helyen vagyok, ahol ezt megtehetem. Ez nem büntetés a gyereknek, ez segítség! Persze első és legfonotsabb, hogy amikor látom, hogy kezdenek elfajulni a dolgok, akkor maradjak higgadt. Igen, ez a legnehezebb. Magamba kellett néznem és rájönnöm, hogy a hiszti kitörösének első jeleire vagy bepánikoltam, vagy ideges lettem. A gyerek ezt persze érzi. Csórikámban amúgy is végigmennek a maga kis folyamatai, a kis antennáival meg veszi a jeleket, hogy anya pánikol, ideges és ezzel még egy lapáttal dobunk a gyerek frusztrációjára. Szokták mondani a gyermekek tanítani jönnek le hozzánk. Jelenleg ezzel vigasztalódok, önuralmat kell tanulnom, hogy segítsek a fiamnak. Na, meg az, ha épp nincs hiszti akkor egy tündéri, okos, értelmes gyermek. Ok, huncut is, de az belefér. Komolyan, néha úgy érzem Dr. Jekyllel élek és óhatatlanul kitör belőle Mr. Hyde.
Visszakanyarodva miről tervezek írni? A hisztikezelésről, maximum néhány velünk, ismerősökkel megesett történetet írnék le, és azt sem, mint követendő példát aposztofálnék. Inkább arról írnék, mi megy végben az anyákban, hogy lehet ép ésszel, túlélni, végigcsinálni a dackorszakot. Természetesen ugyanabban a humoros, kötetlen, beszélgetős stílusban, amilyenben az első könyvem is íródott! Kiemelt téma lenne a régi, elavult módszerek, mi volt régen, mennyire szelektív a szülők memóriája a dackorszakra visszamenően (látjátok milyen hogy blogolok, ha egyszer azt mondanám az enyémek soha nem hisztiztek, csak elő kell ezt a bejegyzést szednem). Írnék még a szobatisztságról, hiszen ez is ebbe az időszakba esik és van aki tagadja, van aki bevallja nem mindig fáklyás menet az sem.
Hogy biztos ne maradj le egyetlen érdekes cikkről sem, iratkozz fel a hírlevelemre! Most ajándékot is találsz a köszöntő emailben! Kattints és tudd meg mi az!
Adj egy puszit!
A „Mit tud már a baba” fejezetben kitérek arra, hogy gyerekünk képességeivel megpróbálni villogni, nem éppen ildomos, hisz csemeténk nem cirkuszi majom. Bevallom, én is sokszor estem ebbe a hibába, ahogy gondolom minden anya. Hiszen, annyira tudunk örülni csemeténk fejlődésének, hogy azt mindenkivel meg szeretnénk osztani. Így van ez, amikor a lurkó megtanul köszönni, puszit dobni és adni. Mivel jön a karácsonyi rokonlátogatásos időszak ez utóbbira hegyezném ki az írásomat. „Köszönj szépen! Adj egy puszit! Akkor had agyjak én egyet! Nem akarod? Milyen dolog ez?” És a rokonok fejben már le is írták csemetéd neveletlennek, hisztisnek, dacosnak, miközben te megpróbálod rávenni a gyerkőcöt, hogy ugyan, adjon már egy puszit, mert az úgy illik! Miért is? Már jó pár hónapja, hogy olvastam egy cikket erről, hogy mennyire helytelen ez a dolog. Ugyan mi lehet rossz abban, hogy a gyereket arra sarkaljuk, hogy megpusziljon valakit, vagy hagyja, hogy megpuszilják? Egy puszi, ártatlan dolog, ugye? Ezzel azonban pont arra tanítjuk szemünk fényét, hogy minden akarata és ellenkezése ellenére, azt a puszit igen is oda kell adni a pofira, a sajátját odatartani, legyűrni minden elemi ellenszegülést és elfogadni a puszit. Mert az csak egy puszi! Egy rokontól, egy ismerőstől. Nincs abban semmi rossz. Szerintünk. De egy gyerek ezzel pont azt tanulja meg, hogy a testével nem ő rendelkezik, neki meg lehet mondani, hogy mikor, kivel, mit csináljon. Fel lehet horkanni, hogy egy rokonnak adott puszi közt, meg a közt, hogy egy beteg hajlamú ember karmaiba kerül gyermekünk (amibe belegondolni is szörnyű) hatalmas a különbség. Hatalmas. Nekünk. „A jó kislányok puszit adnak. A jó kislányok elfogadják a puszit. Te jó kislány vagy, ugye?” Mondhatja ezt a egy barát, rokon, minden hátsó szándék nélkül. És mi van ha más mondja? Ugye már nem is tűnik olyan ártatlannak az a puszi?! A gyerek köszön, ahogy tanítják neki. (A 2 éves fiam előszeretettel válaszolja a köszönés felszólítására azt, hogy nem. Ez most egy ilyen korszak, nem ragoznám tovább, biztos vagyok benne, hogy majd továbblépünk, felfogja, megérti, miért fontos ez és udvarias felnőtt válik belőle.) A puszi pedig legyen a gyermek döntése, hogy érezze azt a testével kapcsolatban, van joga dönteni. Nyilván, vannak helyzetek, amikor az ő érdekében, felül kell bírálnunk a testével kapcsolatos döntéseket, mint például egy lázcsillapító kúp beadása. Lesznek csúnya tekintetek, „temindentmegengedszneki?” kérdések, „micsodahülyeségez” típusú hozzáállások. Kicsi dolognak tűnik, sőt talán jelentéktelennek. Megbeszélheted vele a rokonlátogatások előtt, mi fog történni, talán nem vált ki olyan volumenű ellenkezést belőle, de ha ott vagytok és nem akarja a puszit akkor nem szabad erőltetni! Nem csak szerintem!
Hogy biztos ne maradj le egyetlen érdekes cikkről sem, iratkozz fel a hírlevelemre! Most ajándékot is találsz a köszöntő emailben! Kattints és tudd meg mi az!
Gyerekpóráz…
Ez a bejegyzés korántsem egy gyerekhám, vagy -póráz népszerűsítő iromány akar lenni. Amit leírok azok a tények, a valóság. Alapjában véve mindig is azt gondoltam nem korlátozni, hanem tanítani kell. Ez nagyjából sikerült is és büszkén dagad a mellem, amikor a 2 évesem meglát egy autót motorozás közben és félrehúzódik. Azonban ezt senki nem az anyukája hasában tanulja meg, és míg idáig eljut az ember, túl van némi izgalmon, ordításon és síráson is. 
Mikor Kincsőt vártam, szülés előtti nap befeküdtem a klinikára. Egyik szobatársam egy ikreket váró anyuka volt. Valahogy feljött ez a gyerekhámos téma. Azt mondta, őt nem érdekli, ki mit szól, ikrekkel a belvárosban közlekedni nem is jutna eszébe gyerekpóráz nélkül. Egykori tréanya csoportomban is felmerült a téma, egyik anyuka leírta, hogy Angliában laknak és egyszer szemtanúi voltak, ahogy a reptéren elszaladt egy kislány a szüleitől. Akkor döntötték el, nekik is lesz ilyen. Saját tapasztalataim pedig: nem egyszer nyúltam a lányom után, hogy visszarántsam, mázlim volt mivel, mert pont mindig kapucnis felső/dzseki volt rajta. A legdurvább esetünk az volt, amikor sétáltunk, úgy, hogy az öccse rajtam volt a hordozóban. Öcsike jól megtermett baba volt, félévesen verte a 11 kg-ot. A lányomnak pedig az „imádok lépcsőzni” korszaka volt. Úgy alakítottam a sétát, hogy ezt kiélje. De nem volt elég. Feljöttünk a lépcsőn, ami egyenesen az úttestre nyílik. Mentem előre, habár némi ellenkezés volt az akkor két és fél éves gyerekben. Hiába próbáltam terelgetni, egy ponton elszakadt nála a cérna és elszaladt tőlem, aztán uzsgyi, a lépcső felé. Én jómagam kistesóval nehezítve kétségbeesetten ordítottam utána. Hiába siettem, amennyire tudtam már elindult a lépcsőn lefelé. Még egy vadidegen pasas is megállt, nézni a fejleményeket és egy ponton majdnem közbe is avatkozott. Felhoztam a gyereket vagy felhoztuk a pasival, már nem is tudom. A düh, a félelem, az ideg egyszerre dolgozott bennem. Hazaráncigáltam a gyereket. Legalábbis úgy éreztem ráncigálom, fogalmam sincs, hogy néztünk ki kívűlről nézve, csak az érzés van meg még mindig, hogy remegek. Otthon lerogytam az ágyra és zokogva hívtam fel a férjem, hogy majdnem nagy baj lett. Egy ismerős anyuka-barátnővel is megvitattam az esetet. Ő mondta: „B@szd meg! Rendelj gyerekhámot! Most! Van hátizsákos verzió is. Mitől félsz? Hogy majd hülyén néznek rád? Ha a szomszéd néni ingatja a fejét, kérdezd meg tőle, hogy Marika néni szerint szar anya vagyok, mert a gyerek hátizsákjából kilóg egy ’póráz’? És Marika néni szerint nem lennék szar anya, ha elcsapná a gyereket az autó?” Úgyhogy a hátizsákos, pink, kutyusos gyerekpóráz megérkezett, egyenesen Kínából. Első alkalommal mikor ráadtam, hamar észrevette. Nem tetszett neki, de elmagyaráztam, hogy ez őt védi. Pont a gyógytornászhoz mentünk, aki szerint tök jó dolog, mert mégsem a gyerek vállát rántom ki, ha utánanyúlok és elkapom a karjánál fogva. Nem sokat használtuk, a hátizsák legalább használhatónak maradt meg. Nem arról volt szó, hogy nem akartam megtanítani a gyereknek a kulturált és biztonságos közlekedés alapjait. Mint írtam az elején, már a kicsi is nagyon ügyes ilyen téren. DE! Csak gyerek! Gyerek, aki nem biztos, hogy észreveszi, ha autó jön. Gyerek, aki egy labda/lepke/madár/gyík vagy akármi után rohan, akinek bármi eltereli a figyelmét és nem utolsósorban, aki dackorszakban van és csakazértis ellenkezni fog! Nyilván nem rángatom a póráz/hám végén és nem hozom számára vagy mindkettőnk számára megalázó helyzetbe. Nem is arról van szó, hogy eszem ágában sincs fogni a kezét. Tanítok, magyarázok. Nem egyszer jöttünk vissza motorozásból úgy, hogy dühöngtem (motorozás/biciklizés közben nyilván nem használható, hacsak nem akarjuk lerántani a kismotorról a gyerkőcöt). Vagy éppen elindultunk, de egyikőjük nem tartotta be a szabályokat, semmibe vette a figyelmeztetésem, ezért vissza is fordultunk. Tény az is, hogy nálunk a kicsi tanult a nagytól, ez könnyebbséget jelentett. Nem, a póráz nem arról szól, hogy hülyének, neveletlennek nevelem a gyereket. Nem azt jelenti, hogy szaranya vagyok. Nem azt jelenti, hogy majd érettségizni is így viszem, mert akkor se fogja tudni, hogy a pirosnál meg kell állni. Csak egy átmeneti eszköz, amit a gyerek vérmérsékletétől, a lakóhelyünk közlekedési viszonyaitól (olyan helyen ahol naponta tíz autót látunk nyilván nincs nagy szükség rá) és számos más tényező figyelembevételével, legjobb belátásunk szerint alkalmazunk.
Hogy biztos ne maradj le egyetlen érdekes cikkről sem, iratkozz fel a hírlevelemre! Most ajándékot is találsz a köszöntő emailben! Kattints és tudd meg mi az!
Paramami vagyok?
Ki a paramami? Mikor lehet ráfogni valakire hogy az? És hol van a határ a később viccesnek látszó túlaggódások és a klinikai eset közt, amikor egy anya túlzott félelmei és a megkeserítik a hétköznapokat és a család életét? A lányom első hőemelkedésénél felhívtam a gyerekorvost. Azt mondta amit hallani akartam, de szükségem volt megerősítésre.
Én eléggé analitikus típús vagyok így hát minden kis rezzenést kielemzek, nemegyszer túlgondolok. Ez velem született tulajdonság, nem az anyaság hozta ki belőlem, de tény, hogy rátett egy lapáttal. Mivel szakmám szerint gyógyszerész vagyok, nem egyszer kérdeztek már meg ismerős anyukák egy-egy helyzetben mi a teendő? Na persze tanácsot adni könnyű, nem te izgulsz utána, hogy jobban lesz-e a gyerek, vagy rohanni kell vele az ügyeletre. Elmondhatom hogy és mint használják a különböző lázcsillapítokat, nem én fogok a gyereke mellett aludni, hogy éjszaka óránként felriadva ellenőrizgessem a gyerek homlokát, nem túl meleg-e? Érzitek mi a különbség, ugye? Mivel én már túl vagyok egy pár éles helyzeten, – nehézlégzés, durva ujjelvágás utáni mentőzés, – az ingeküszöböm picit fentebb ment talán. De így is pár szóval ki lehet verni nálam a biztosítékot, hogy elmerüljek aztán a netes rengetegben, és aggódhassak, az esetek többségében feleslegesen. Paramami lennék? Nem tagadom, mondták már rám, sőt visszatekintve voltak helyzetek amiket tényleg túlizgultam, és valószínűleg lesz is még ilyen. Utólag, mindig könnyű okosnak lenni. És egy anya, már csak anya marad. Ébren és álmában is. Hóban, szélben, napsütésben vagy esőben. A legtöbbünkben ott motoszkálam, mindig a kétely, a bizonytalanság, az aggódás. Azt gondolom nagyon kevés olyan anya van, akire ne sütötték volna még rá, hogy paramami, vagy aki ne nevetett volna később magán, egy túlizgult helyzet miatt. Nagymamámnak volt egy mondása, ami kiválóan tükrözi, miért is tud annyira aggodalmas lenni egy anyai szív és megmagyarázza az alkalomadtán előtörő para-anyuságot: A férfinak a lába közül szakadt a pulya, de az asszonynak a szívéről!
Hogy biztos ne maradj le egyetlen érdekes cikkről sem, iratkozz fel a hírlevelemre! Most ajándékot is találsz a köszöntő emailben! Kattints és tudd meg mi az!
Azok a régi, szép idők(?)
Ezzel az írással valószínűleg rálépek egy pár tyúkszemre, de ha már egyszer elindultam ezen az úton akkor végigmegyek rajta.
A könyvemben van egy fejezet a régi szép időkről. 
Az idősebb generáció úgy adja elő a „bezzeg régen” sztorijait, hogy szinte utópisztikus képet fest azokról az időkről. Aztán folyton az orrunk alá dörgölik, hogy régen nehezebb volt, de mégis megoldották. Néha úgy érzem, teljesen belegabalyodok a „régen minden jobb volt” és a „régen nem volt ez se, az se, milyen nehéz volt” okfejtések ellentmondásába.
Mostanában, talán a közösségi média adta lehetőségek miatt, nagy divat lett nosztalgikus posztokat írni a „varázslatos” régi, szép időkről, legyen az csak 20-30, vagy akár 50-80 évvel ezelőtti.
Ezek a posztok nemcsak, hogy fényezik azokat a boldog időket, de próbálják kicsit lejáratni, lenézni a mostani modern világot és annak hozományait. Mert régen nyilván minden jobb volt, emberközelibb, most meg itt a technológia, butulunk az okostelefontól, bezzeg anno, mikor tengerimorzsolás közben meséltek az öregek. Nos, nekem volt egy drága nagymamikám, aki sokat mesélt nekem azokról az időkről. Ezek a mesék pedig nem olyan képet festettek le, mint ahogyan azt ránk akarják erőltetni. Nehéz volt, sok munka volt, sok küzdelem, vér és veríték. Ahogy ő fogalmazott, manapság egy álom a főzés és még csak nem is a legmodernebb konyhafelszerelésre gondolt. Nem példálózott, hogy ő volt a szuperanyu, mert ez, meg az se volt, ő mégis mindent megcsinált. Vagy azzal, hogy a mai anyukák puhányok, mibden fáradnak el, könnyű nekik.
De nem csak a technológia vívmányokról van szó, ugyanis a régi idők posztjai szerint, az emberek jobbak voltak, a gyerekek is, kevésbé hisztisebbek (vagy egyáltalán nem voltak azok), tisztelték a felnőtteket. Az emberek segítettek egymásnak, szeretet, béke, boldogság, minden idilli volt. Mi van most? Felszínes kapcsolatok, tiszteletlenség, neveletlen, hisztis gyerekek, széthulló családok. Véleményem szerint mindkét véglet túlzás. Azokban régi szép időkben is voltak rossz emberek, és néha csak azért nem estek szét a családok, mert kényszerből együttmaradtak. Azt tartották, hogy egy asszony szoknyájának elég nagynak kell lennie, hogy minden alá férjen. Tehát nem kiteregették, hanem a szoknya alá söpörték a dolgokat. Az aszonyoknak volt kötelessége és halgass volt a neve. A nők helyzetét, nem is elemezném tovább. Való igaz a sok munka összehozta az embereket, e tekintetben nemigazán volt más válsztásuk. A gyerekek hisztijéről és neveletlenségéről egyrészt annyit, hogy a szülők memóriája valami csodálatos módon megszépíti az emlékeket, másrészt minden kornak megvannak a maga „mai fiataljai”.
Tehát úgy érzem csak színezve van idillire a régi szép idők képe! És hogy látom én a mai világot, a modernizációt? Általában nem a technológia a rossz, hanem az amire, vagy ahogy használjuk. Én például, baromira örülök annak, hogy szinte bármikor fotózhatom a gyerkőcöket és elküldhetem a képet anyukámnak. Rajtunk múlik, hogy a fejlődés összeköt vagy szétszakít. Mióta megírtam a könyvem és elkezdtem ismerkedni más írókkal, sok kedves és segítőkész embert sodort utamba az élet a facebookon. Igen, az is előfordul, hogy a virtuális világ teljesen kiszakít valakit a való életéből. Nem gondolom hogy ez a fejlődés hibája. Emberek vagyunk, gyarlók is tudunk lenni, átesünk a ló másik oldalára néha. Átesünk a ebben az évszázadban is, ahogy a múlt évszázadban is átestek.
A világ fejlődik átalakul, való igaz, ez ma már szédületes tempóban megy. Lehet nosztalgiáznia a porosodó emlékeken, sőt kell is, általában a jóra szeretünk emlékezni. De milyen jó lenne ha ezek az emlékezések a „bezzeg régen”, „ma meg nem”, „régen minden jobb volt” fordulatok nélkül történnének és anélkül, hogy megpróbálnának valamiféle szégyenérzetet generálni bennünk. Csak egy egszerű, boldog-békeidős múltidézés…
Hogy biztos ne maradj le egyetlen érdekes cikkről sem, iratkozz fel a hírlevelemre! Most ajándékot is találsz a köszöntő emailben! Kattints és tudd meg mi az!
Császár után – Egy rész, ami kimaradt a könyből
A könyvemben őszintén beszélek a császármetszés utáni keserű érzésekről, de a végére egy humoros gyűjtést is megengedtem magamnak. Felmerülhet a kérdés, nekem szóltak-e be a császár miatt? A baba-mama szobában voltunk és az egyik szobatársam, nevezzük Juditnak, megkérdezte, hogy miért császároztak? Mondtam, hogy a gyerek nyakán volt a köldökzsinór… Erre ő félreérthetetlen hangnemben közölte, hogy az ő kisfiának is, mégis meg tudott szülni. Nyeltem egyet! Éjszaka Juditnak a kisbabája több mint egy óra hosszat sírt, úgy, hogy mellete feküdt. Én fel-fel néztem, meg voltam győzödve, hogy a másik anyuka (őt pedig nevezzük Mártinak) babája, sír azért járkál vele, ringatja. Reggel Judit rámnézett és karikás szememből megállapította, és mosolyogva közölte hogy látja, nem bírom az éjszakázást. Amikor a „természetesen szülni tudó szuperanyu” lement cigizni, Márti beavatott, hogy Judit babája sírt éjszaka. Egészen addig, amíg fel nem ébresztette, hogy „Hé, figylej már sír a kisbabád!” Kikerekedett szemem és leesett az állam! Tehát én vagyok a béna szaranya, mert nem tudtam szülni és nem bírom az éjszakázást, mert nem tudtam aludni, míg az ő gyereke sírt, de ő durmolt mellete nyugiban?! 
Amikor először hazautaztunk a nagyszülőkhöz babamutogatásra – körülbelül 2 hónapos volt a lányunk,- anyósom egy újságcikket lóbálva fogadott. A cikkben arról volt szó, hogy egy császáros anyukában benne felejtettek egy törlőt és ebbe kishíján belehalt. Pislogtam, mert nem tudtam mit kezdjek ezzel az információval? Szaladjak vissza mégis természetesen szülni, vagy mi legyen? Annyit préseltem ki magamból, ha ez nálam is fenállna, akkor annak már rég nyoma lett volna!
A csípőszűrésen az orvos aszisztensének jutott eszébe megkérdezni , miért volt szükség császárra. Én naívan azt gondoltam, ennek valami köze van a vizsgálathoz. Azonban egy másik császáros anyuka, felhomályosított, hogy ez az aszisztens előszeretettel kérdőjelezi meg a császármetszés indokoltságát… Azt kell mondjam, a beszólásokra sajnos számítani kell. Készülj vicces válaszokkal és vegyél be egy adag lesz@rom tablettát!