Nem vagyok filmszakértő az írásom teljesen szubjektív. Hétvégén felkerekedett a kiscsalád és vállalkoztunk arra, hogy a 2 és 4 éves gyerekeinkkel beülünk a moziba, megnézni a nyáron beharangozott folytatását a Jégvarázsnak. (Bár ez már a negyedik rész lehetne, hiszen van 2 kiegészítő rövid sztori, a Party láz és az Olaf karácsonya) Megmondom őszintén kicsit tartottam tőle, mert a trailerek alapján, kissé durvának tartottam ilyen kicsi gyerekeknek. A lányom egész nyáron azt játszotta, hogy ő Elsa és belefut a tengerbe, ahogy azt az előzetesben látta. Ám kiderült ezekbe az előzetesekbe tényleg a leghúzósabb jeleneteket vágták össze. Film előtt beugrottunk a mozi melletti játékboltba, ahol a bolt egyik része csak Jégvarázsos játékokkal volt tele. Olcsótól a drágáig, szinte minden korosztálynak, mindenféle játék. Itt mondta az eladó hölgy, hogy ne izguljak, sokan mondták, hogy tök jó és nem félelmete a mozifilm. Aki egyébként nem látta az első részt, ami Andersen Hókirálynő meséjén alapszik, annak Olaf, a hóember az egyik jelenetben 1 percben előadja. Olaf a kisfiam kedvence volt, minden jelenetén nevetett, ahogy a többi gyerek is. Igaz így is bealudt a gyerek a mese felénél, de megállapítottuk, hogy egy hisztinél ez sokkal jobb alternatíva. Na, de egyebként a film engem elvarázsolt. Sokkal jobban tetszett, mint az első rész, bár lehet ennek az az egyik oka, hogy azt túl sokszor láttam, de igazából a lelkem mélyén mindig azt éreztem, kicsit bugyutácskára sikerült a lezárása a 2013-ban bemutatott résznek. A második részből azonban megkapjuk a válaszokat, kapunk egy sokkal jobb kerettörténetet és sokkal több izgalmat. A 10 percenként dalra fakadás engem egy picit idegesített, én még így elsőre nem találtam meg belőle a kedvencem. (A legyen hó című dalt már egy jó párszor énekeltem altatásnál…). A történet nekem pörgősebb, az eső részhez képest legalábbis, csak kapkodtam a feje, hogy megint mi történik már? Nem mondanám, hogy váratlan fordulatoktól hemzsegett, de végig fentartotta a figyelmem és nem volt olyan érzésem, hogy már az elején tudtam mi lesz a végkifejlet. Igazából alig várom, hogy újra megnézzem. Akkor már feltűnnek azok az összefüggések, amik eslőre nem, illtve keresi az ember a bakikat, vagy az olyan Disneys „poénokat” mint az első részben aranyhaj megjelenése Elsa koronázásán. Nem tudom lesz-e folytatás, de nehéz lesz überelni és nem lerontani a szintet. Csak 2D-re mentünk, mivel a kicsi miatt nem mertem bevállálni a szemüveges 3D-t. A nagy simán bírta volna, mert folyton napszemüvegben van. A jelentek alapján azonban úgy gondolom, hogy élmény lehet 3D-ben. A férjemnek is bejött a sztori, igaz ő is sokat edződött már az első résszel. Meg az az igazság hogy 4 éve, hogy utoljára moziban voltunk így lehet előjött a mindegy mi csak legyen már valami mozisélmény…

December 3.-án a parkvárosi baba-mama klubban, november 28.-án az érdi sóbarlangban volt könyvbemutatóm.

A sóbarlagban ismerős terep fogadott, hisz nem egyszer voltam ott a gyerekekkel. A résztvevő anyukák is ismerősök voltak, akadt aki már olvasta is a könyvem. Felolvastam, aztán egy fergetegesen jó beszélgetés kerekedett. A könyvemben is írt témákat boncolgattuk személyes tapasztalatok alapján. Volt akinek beszóltak a császármetszés miatt, volt aki ezen meglepődött, mert őt soha nem érte bántás emiatt. Volt akinek dőlt a tej a szoptatás időszakában, volt aki hiába tett meg mindent az anyatejes táplálásért. Úgy éreztem, a korábbi csalódásokon, ahogy kibeszéltük magunkból, végre túl tudtunk lépni és pont ez az egyik dolog, amiért megírtam a könyvemet. Nevetgéltünk, sztoriztunk, jól éreztük magunkat, épp csak a roséfröccs hiányzott. A gyerkőcök közben eljátszottak a sóban. Köszönöm Bettiéknek a lehetőséget!

A parkvárosi közösségi házban még nem voltam. Ölvedi Rékának innen is köszönöm a szervezést és a fuvarozást. Több résztvevő volt és Rékán kívűl mást nem ismertem. Bemutatkozás, majd felolvasás és ismét egy jó kis beszélgetés. Számos téma, amelyről a könyvemben is írtam, spontán merült fel, aminek szívből örültem, mert így éreztem, hogy mennyire jó, hogy egy könyvbe összeszedtem ezeket a dolgokat.  Szóba jött többek között az elvárások, magunktól, mint szülőtől. Milyen nehéz túljutni azon, hogy a kőbe vésett elveinket a baba simán átírja. Akadt, akit a szoptatás sikertelensége miatt piszkáltak az ismerősei. Vagy azt nehezményezte, hogy sokan csak dumálnak arról, hogy pihenjen az anyuka a gyerek mellett, beígérik a  segítséget, aztán mondva csinált ürüggyel elpárolognak. Volt akiben felmerült, hogy a babázós történetben, amit ugyancsak élvez, hol marad ő mint nő? A társadalom csak mantrázza, hogy nincs más dolgod csak a babázás, anya vagy. De ez nem így van. Anyák vagyunk, feleségek és ezen kívül, szükségünk van egy szeletre, amiben csak mi magunk lehetünk, megkötések nélkül. A résztvevők is jól érezték magukat, jól sikerült kis program volt!

Ha bárki szeretné, hogy valahol, de főleg Érden összejöjjünk egy könyvbemutatós, kötetlen beszégetős eseményre keressen nyugodtan!

A „Mit tud már a baba” fejezetben kitérek arra, hogy gyerekünk képességeivel megpróbálni villogni, nem éppen ildomos, hisz csemeténk nem cirkuszi majom. Bevallom, én is sokszor estem ebbe a hibába, ahogy gondolom minden anya. Hiszen, annyira tudunk örülni csemeténk fejlődésének, hogy azt mindenkivel meg szeretnénk osztani. Így van ez, amikor a lurkó megtanul köszönni, puszit dobni és adni. Mivel jön a karácsonyi rokonlátogatásos időszak ez utóbbira hegyezném ki az írásomat.  „Köszönj szépen! Adj egy puszit! Akkor had agyjak én egyet! Nem akarod? Milyen dolog ez?” És a rokonok fejben már le is írták csemetéd neveletlennek, hisztisnek, dacosnak, miközben te megpróbálod rávenni a gyerkőcöt, hogy ugyan, adjon már egy puszit, mert az úgy illik! Miért is? Már jó pár hónapja, hogy olvastam egy cikket erről, hogy mennyire helytelen ez a dolog. Ugyan mi lehet rossz abban, hogy a gyereket arra sarkaljuk, hogy megpusziljon valakit, vagy hagyja, hogy megpuszilják? Egy puszi, ártatlan dolog, ugye? Ezzel azonban pont arra tanítjuk szemünk fényét, hogy minden akarata és ellenkezése ellenére, azt a puszit igen is oda kell adni a pofira, a sajátját odatartani, legyűrni minden elemi ellenszegülést és elfogadni a puszit. Mert az csak egy puszi! Egy rokontól, egy ismerőstől. Nincs abban semmi rossz. Szerintünk. De egy gyerek ezzel pont azt tanulja meg, hogy a testével nem ő rendelkezik, neki meg lehet mondani, hogy mikor, kivel, mit csináljon. Fel lehet horkanni, hogy egy rokonnak adott puszi közt, meg a közt, hogy egy beteg hajlamú ember karmaiba kerül gyermekünk (amibe belegondolni is szörnyű) hatalmas a különbség. Hatalmas. Nekünk. „A jó kislányok puszit adnak. A jó kislányok elfogadják a puszit. Te jó kislány vagy, ugye?” Mondhatja ezt a egy barát, rokon, minden hátsó szándék nélkül. És mi van ha más mondja? Ugye már nem is tűnik olyan ártatlannak az a puszi?! A gyerek köszön, ahogy tanítják neki. (A 2 éves fiam előszeretettel válaszolja a köszönés felszólítására azt, hogy nem. Ez most egy ilyen korszak, nem ragoznám tovább, biztos vagyok benne, hogy majd továbblépünk, felfogja, megérti, miért fontos ez és udvarias felnőtt válik belőle.) A puszi pedig legyen a gyermek döntése, hogy érezze azt a testével kapcsolatban, van joga dönteni. Nyilván, vannak helyzetek, amikor az ő érdekében, felül kell bírálnunk a testével kapcsolatos döntéseket, mint például egy lázcsillapító kúp beadása. Lesznek csúnya tekintetek, „temindentmegengedszneki?” kérdések, „micsodahülyeségez” típusú hozzáállások. Kicsi dolognak tűnik, sőt talán jelentéktelennek. Megbeszélheted vele a rokonlátogatások előtt, mi fog történni, talán nem vált ki olyan volumenű ellenkezést belőle, de ha ott vagytok és nem akarja a puszit akkor nem szabad erőltetni! Nem csak szerintem!

Hogy biztos ne maradj le egyetlen érdekes cikkről sem, iratkozz fel a hírlevelemre! Most ajándékot is találsz a köszöntő emailben! Kattints és tudd meg mi az!​

Gyerünk, nézzük meg ezt a feliratkozást!

Ez a bejegyzés korántsem egy gyerekhám, vagy -póráz népszerűsítő iromány akar lenni. Amit leírok azok a tények, a valóság. Alapjában véve mindig is azt gondoltam nem korlátozni, hanem tanítani kell. Ez nagyjából sikerült is és büszkén dagad a mellem, amikor a 2 évesem meglát egy autót motorozás közben és félrehúzódik. Azonban ezt senki nem az anyukája hasában tanulja meg, és míg idáig eljut az ember, túl van némi izgalmon, ordításon és síráson is.
Mikor Kincsőt vártam, szülés előtti nap befeküdtem a klinikára. Egyik szobatársam egy ikreket váró anyuka volt. Valahogy feljött ez a gyerekhámos téma. Azt mondta, őt nem érdekli, ki mit szól, ikrekkel a belvárosban közlekedni nem is jutna eszébe gyerekpóráz nélkül. Egykori tréanya csoportomban is felmerült a téma, egyik anyuka leírta, hogy Angliában laknak és egyszer szemtanúi voltak, ahogy a reptéren elszaladt egy kislány a szüleitől. Akkor döntötték el, nekik is lesz ilyen. Saját tapasztalataim pedig: nem egyszer nyúltam a lányom után, hogy visszarántsam, mázlim volt mivel, mert pont mindig kapucnis felső/dzseki volt rajta. A legdurvább esetünk az volt, amikor sétáltunk, úgy, hogy az öccse rajtam volt a hordozóban. Öcsike jól megtermett baba volt, félévesen verte a 11 kg-ot. A lányomnak pedig az „imádok lépcsőzni” korszaka volt. Úgy alakítottam a sétát, hogy ezt kiélje. De nem volt elég. Feljöttünk a lépcsőn, ami egyenesen az úttestre nyílik. Mentem előre, habár némi ellenkezés volt az akkor két és fél éves gyerekben. Hiába próbáltam terelgetni, egy ponton elszakadt nála a cérna és elszaladt tőlem, aztán uzsgyi, a lépcső felé. Én jómagam kistesóval nehezítve kétségbeesetten ordítottam utána. Hiába siettem, amennyire tudtam már elindult a lépcsőn lefelé. Még egy vadidegen pasas is megállt, nézni a fejleményeket és egy ponton majdnem közbe is avatkozott. Felhoztam a gyereket vagy felhoztuk a pasival, már nem is tudom. A düh, a félelem, az ideg egyszerre dolgozott bennem. Hazaráncigáltam a gyereket. Legalábbis úgy éreztem ráncigálom, fogalmam sincs, hogy néztünk ki kívűlről nézve, csak az érzés van meg még mindig, hogy remegek. Otthon lerogytam az ágyra és zokogva hívtam fel a férjem, hogy majdnem nagy baj lett. Egy ismerős anyuka-barátnővel is megvitattam az esetet. Ő mondta: „B@szd meg! Rendelj gyerekhámot! Most! Van hátizsákos verzió is. Mitől félsz? Hogy majd hülyén néznek rád? Ha a szomszéd néni ingatja a fejét, kérdezd meg tőle, hogy Marika néni szerint szar anya vagyok, mert a gyerek hátizsákjából kilóg egy ’póráz’? És Marika néni szerint nem lennék szar anya, ha elcsapná a gyereket az autó?” Úgyhogy a hátizsákos, pink, kutyusos gyerekpóráz megérkezett, egyenesen Kínából. Első alkalommal mikor ráadtam, hamar észrevette. Nem tetszett neki, de elmagyaráztam, hogy ez őt védi. Pont a gyógytornászhoz mentünk, aki szerint tök jó dolog, mert mégsem a gyerek vállát rántom ki, ha utánanyúlok és elkapom a karjánál fogva. Nem sokat használtuk, a hátizsák legalább használhatónak maradt meg. Nem arról volt szó, hogy nem akartam megtanítani a gyereknek a kulturált és biztonságos közlekedés alapjait. Mint írtam az elején, már a kicsi is nagyon ügyes ilyen téren. DE! Csak gyerek! Gyerek, aki nem biztos, hogy észreveszi, ha autó jön. Gyerek, aki egy labda/lepke/madár/gyík vagy akármi után rohan, akinek bármi eltereli a figyelmét és nem utolsósorban, aki dackorszakban van és csakazértis ellenkezni fog! Nyilván nem rángatom a póráz/hám végén és nem hozom számára vagy mindkettőnk számára megalázó helyzetbe. Nem is arról van szó, hogy eszem ágában sincs fogni a kezét. Tanítok, magyarázok. Nem egyszer jöttünk vissza motorozásból úgy, hogy dühöngtem (motorozás/biciklizés közben nyilván nem használható, hacsak nem akarjuk lerántani a kismotorról a gyerkőcöt). Vagy éppen elindultunk, de egyikőjük nem tartotta be a szabályokat, semmibe vette a figyelmeztetésem, ezért vissza is fordultunk. Tény az is, hogy nálunk a kicsi tanult a nagytól, ez könnyebbséget jelentett. Nem, a póráz nem arról szól, hogy hülyének, neveletlennek nevelem a gyereket. Nem azt jelenti, hogy szaranya vagyok. Nem azt jelenti, hogy majd érettségizni is így viszem, mert akkor se fogja tudni, hogy a pirosnál meg kell állni. Csak egy átmeneti eszköz, amit a gyerek vérmérsékletétől, a lakóhelyünk közlekedési viszonyaitól (olyan helyen ahol naponta tíz autót látunk nyilván nincs nagy szükség rá) és számos más tényező figyelembevételével, legjobb belátásunk szerint alkalmazunk.

Hogy biztos ne maradj le egyetlen érdekes cikkről sem, iratkozz fel a hírlevelemre! Most ajándékot is találsz a köszöntő emailben! Kattints és tudd meg mi az!​

Gyerünk, nézzük meg ezt a feliratkozást!

„Imádok túrázni!” Na, hát ez a mondat se hagyta el még a számat soha, habár részt vettem már jó ki esős időben hegyi túrán. De ma babakocsival kényszerültem egy nagyot sétálni a doktornéninkhez és erre ezen a  csodálatos, borzalmas csöpögős-esős őszi napon került sor. Egyik gyerek babakocsiba, bundazsákba be, a másik a tesófellépőn, esőnadrágban, gumicsizmában. Jómagamon kis átmeneti vízhatlan dzseki, úgyis megizzadok, míg tolom a cirka 40 kg-ot magamelőtt, címszóval, na és persze esernyő.

Nem is lett volna ez a túra tortúra, ha az útviszonyok jók lettek volna. Hol a nyakamhoz szorítottam az ernyőt hol előregörnyedve próbáltam kézben tartani egyszerre az ernyőt meg a babakocsit. A látvány már önmagában megért volna egy misét. Azonban váltogatta egymást a kavicsos-földes út, a frissen lerakott térkő, az itt ott feltüremkedő járdalapok, mindez megbolondítva a lehullott, esőtől nyálkás falevelekkel amelyeken vígan, kissé obszcén kifejezések közepette tviszteltem. Közérzetem kimondottan javította, hogy az ernyőről egyenesen a hátsó fertályamra csorgott a víz. Hát igen a gyerekek beöltöztetve, én meg… Az ilyen apróságok mint a villanyoszlop meg a drótkerítés között megakadó esernyő, és a járdára félig ránövő bokor, a helyenként teljesen hiányzó útburkolatból adódó pocsolyák, mégtovább szinesítették utunkat és kezdtem magam igazi túrázó anyukának érezni. Reméltem, hogy legalább mire hazaindulunk, eláll az eső, de az túl szép lett volna. Most már legalább tudtam, hogy mire számítsak és kitapasztaltam odafelé melyik a legjobb esernyőtartós-babakocsitolós póz. Azért az oszlop meg a kerítés közé megint beakadtam, biztos akartam lenni benne, hogy tényleg nem férünk el, ezután pedig egy kedves „yeti” jött nekem, akinek szívem minden szeretével küldtem a jókívánságokat nemi éltére vonatkozóan.  Már majdnem hazaértünk, amikor elkezdtem érezni valami izomlázszerűt csípőtájékon. És nem szégyelltem arra gondolni, hogy nekem régen a szextől volt izomláz a csípőmben, amikor még  a gyerekeink csak pajzán gondolatok voltak.  Atyaég! Most akkor öregszem vagy mi van? Dehogyis! Legyintettem el a gondolatot. Aki vizes fenékkel szambázik el a gyerekdokihoz, meg vissza és elmereng egy picit a valamikor volt, kellemesebb napokon, az még nem öregszik. Ez csak az anyúzda! Lesz ez még így se!

Hogy biztos ne maradj le egyetlen érdekes cikkről sem, iratkozz fel a hírlevelemre! Most ajándékot is találsz a köszöntő emailben! Kattints és tudd meg mi az!​

Gyerünk, nézzük meg ezt a feliratkozást!

A könyvemben van egy fejezet a régi szép időkről.

A könyvemben őszintén beszélek a császármetszés utáni keserű érzésekről, de a végére egy humoros gyűjtést is megengedtem magamnak. Felmerülhet a kérdés, nekem szóltak-e be a császár miatt? A baba-mama szobában voltunk és az egyik szobatársam, nevezzük Juditnak, megkérdezte, hogy miért császároztak? Mondtam, hogy a gyerek nyakán volt a köldökzsinór… Erre ő félreérthetetlen hangnemben közölte, hogy az ő kisfiának is, mégis meg tudott szülni. Nyeltem egyet! Éjszaka Juditnak a kisbabája több mint egy óra hosszat sírt, úgy, hogy mellete feküdt. Én fel-fel néztem, meg voltam győzödve, hogy a másik anyuka (őt pedig nevezzük Mártinak) babája, sír azért járkál vele, ringatja. Reggel Judit rámnézett és karikás szememből megállapította, és mosolyogva közölte hogy látja, nem bírom az éjszakázást. Amikor a „természetesen szülni tudó szuperanyu” lement cigizni, Márti beavatott, hogy Judit babája sírt éjszaka. Egészen addig, amíg fel nem ébresztette, hogy „Hé, figylej már sír a kisbabád!” Kikerekedett szemem és leesett az állam! Tehát én vagyok a béna szaranya, mert nem tudtam szülni és nem bírom az éjszakázást, mert nem tudtam aludni, míg az ő gyereke sírt, de ő durmolt mellete nyugiban?!

Amikor először hazautaztunk a nagyszülőkhöz babamutogatásra – körülbelül 2 hónapos volt  a lányunk,- anyósom egy újságcikket lóbálva fogadott. A cikkben arról volt szó, hogy egy császáros anyukában benne felejtettek egy törlőt és  ebbe kishíján belehalt. Pislogtam, mert nem tudtam mit kezdjek ezzel az információval? Szaladjak vissza mégis természetesen szülni, vagy mi legyen? Annyit préseltem ki magamból, ha ez nálam is fenállna, akkor annak már rég nyoma lett volna!

A csípőszűrésen az orvos aszisztensének jutott eszébe megkérdezni , miért volt szükség császárra. Én naívan azt gondoltam, ennek valami köze van a vizsgálathoz. Azonban egy másik császáros anyuka, felhomályosított, hogy ez az aszisztens előszeretettel kérdőjelezi meg a császármetszés indokoltságát… Azt kell mondjam, a beszólásokra sajnos számítani kell. Készülj vicces válaszokkal és vegyél be egy adag lesz@rom tablettát!

Hogy biztos ne maradj le egyetlen érdekes cikkről sem, iratkozz fel a hírlevelemre! Most ajándékot is találsz a köszöntő emailben! Kattints és tudd meg mi az!​

Gyerünk, nézzük meg ezt a feliratkozást!

A könyvemben van egy Mit tud már a baba? fejezet. Ebben leírom, min mentünk keresztül Kincső megkésett beszédfejlődése miatt.

 

Bár sejtem, hogy egy napon a lányunk sztoriját is csak úgy emlegetik majd, hogy „A Kovácsék lánya… ő is vagy hároméves koráig nem beszélt. Az anyja majd megőrült. Aztán meg beindult. Minek kellett izgulni? Nálatok is minden rendben lesz.

Egy kicsit most rólam. 32 éves vagyok a fiam most múlt kettő, a lányom januárban lesz négy éves. Mindkettő tervezett gyerek annak ellenére, hogy a kis korkülönbség miatt vannak, akik mást gondolnak. Azt gondoltam két lábbal a földön állok a gyerekvállalás kérdéshez. Hogy tudom (honnan is tudtam volna) hogy nem egyszerű, nehéz és többről szól a kedzeti időszak, minthogy a puderillatú babapuki belengi a szobát. Itt az Oscar cimű film klasszikus mondata ugrik be, amikor Stallone próbalja magát kivágni a lánya előtt: „Persze hogy tudtam! Csak nem sejtettem.”