„Láttam egy anyát, aki…”
Újra és újra belefutok az ilyen kezdetű mondatokba. Posztban vagy kommentszekcióban feljön a téma „Láttam egy anyát, aki ezt és ezt csinálta és de sajnálom a szegény gyerekét, milyen borzasztó anyja van, hogy tehetett ilyet stb.” Újra és újra gratulálni tudok azoknak az anyáknak akik a nap egyetlen pillanatából le tudnak vonni messzemenő következtetéseket. Kérdésem az lenne, ha már ennyire okos vagy, vajon láttad-e azt az anyát máskor? Láttad mennyit aludt, hányszor kelt? Láttad aggódva számolni a pénzét az édességes vagy a játékos polc mellett? Tudod mit tervezett el mára és tudod, hogy a felénél sem tart és szívja miatta a fogát? Láttad, hogy a most cuki és tüneményesnek tűnő gyerek egyébként már brutál hisztiket nyomott le ma? Láttad ezt az anyát sírva elaludni, kétségek közt vergődni, de újrakezdeni minden nap? Nem? Mégis rásütöd a szaranya bélyeget! Ráadásul sunyi és alattomos módon, hogy ő ne tudjon védekezni, az internet népe elé tárod, hogy a szuperanyu barinőiddel fröcsöghess rajta. Ha egy cseppnyi jóérzés lenne benned odamennél és megkérdeznéd segíthetsz-e? Tudod, olyan finom úrinő módjára. Ha tényleg azt gondolod valamit rosszul csinál és segítség kell neki, miért nem segítesz? Azzal nem fog semmi megoldódni, hogy a háta mögött ócsárolni kezded, ezen gondolkodtál már? Nem, persze, hogy nem, hiszen nem vagy úrinő, neked marad a kedvenc tevékenységed, az önfényező fröcsögés, hogy mást sz@rnak, magad meg szupernek állítsd be! Pedig minden vagy csak nem szuper!
Láttam egy anyukát aki… aki türelmetlen volt, aki felemelte a hangját, aki odacsapott, aki bocsánatot kért, aki nem tudott megnyugtatni, megvigasztalni, aki inkább bekapcsolta a TV-t, édességet adott, csakhogy csend legyen. Láttam egy anyukát aki sírt, mert úgy érezte túl farasztó a mindennapos küzdelem és a világ legrosszabb anyjának gondolta magát. Láttam, ahogy a sírás után megmosta az arcát és nagyot sóhajtva visszanézett rám a tükörből.
Láttál egy anyukát aki…? Nézz tükörbe kérlek mielőtt ítélkezel!
