A minap az egyik ismerősöm meghívott egy csoportba: Menta anyák! Elsőre csak pislogtam lányos zavarral, hogy ez meg mi, mert a menta hajaz a mintára, minta anyás csoportba, meg eszem ágában sincs belépni.
Még egy hete sem volt hogy nagy hévvel kiléptem elvileg csupa tündéri anyás csoportból, amikor is jó szándékú, segítő kommentemre finom lehurrogást, „énaztúgysemtudom”, „nemisúgyvan”, „ilyetnemondjakmár” válaszokat kaptam. A dolgot az teszi igazán pikánssá, hogy egy felkapottabb könyvből szabadon idéztem, nevelési kérdéssel kapcsolatban. Sanda gyanúm szerint ha leírtam volna, honnan veszem állításom, mentek volna rá a szívecskék, de így a kioktatást kaptam. Jaj cicukáim, nem mentetek át a próbán, pattanok. Bár nyilván nem sokat vesztettek velem, én azonban a kilépéssel csak nyertem.
Aztán most jönnek a Menta anyák.
Rákérdeztem ismimtől mégis mi ez? Megnyugtatott, hogy ez nem az aminek gondolom. Csatlakoztam és meglepetésemre az első feladatok közt szerepelt egy kihívás! Napi 10 perc semmittevés, napig! WOW! Mindig mindenhol az ömlik ránk, hogyan osszuk be az időnket, nyomjuk a multitaskingot, ne legyen elfecsérelt idő, a gyerekek természetesen az első helyen, mi meg majd kb. a tizediken, de azért közben hangoztatjuk az énidőt, amiről kiderül, csak valami abszolút hasznos dolog lehet, például sport vagy fodrász, hogy nézzünk is ki valahogy. Most azonban arról van szó, hogy abszolút „felesleges”, semmitevést végezzünk. Hát kaptam az alkalmam és hódolni kezdtem régi hobbimnak, ami a mobilos, városépítős játék. Pár nap és úgyis ráunok, amikor végeláthatatlanba nyúlnak a feladatok, addig is kockulok a mobilon. Na, ez az igazi énidő! A mentában pedig az a legjobb, hogy a mojitohoz elengedhetetlen!
Add a Comment