Felőlem verheti a tamtamot akárki, hogy, „de így meg úgy a szoptatás, az anyatej meg a stb.” egyszerűen nem normális dolog lelki beteggé tenni egy anyát a szoptatás sikertelensége miatt. Hogy lustaság lenne? Ugyan mondjátok már meg mi a kényelmesebb? Éjjel kettőkor kicsoszogni a konyhába tápszert keverni, kicsit felverni vele az egész családot, vagy magad mellé tenni a gyereket és félálomban szoptatni? Az akarásról pedig annyit, hogy egy anyuka annyira, de annyira akarta és baromi sokat lógott rajta a gyerek a kórházban. Mégis a vége az lett, hogy a baba véreset pisilt, majd a nővér közölte, hogy majdnem kiszáradt, meg éhenhalt, miért nem itatta cukros vízzel ha nincs teje? Persze ezt mind a magas lóról, szoptatás támogatás vagy a szoptatás sikerének követése nélkül… Egyébként mi az, hogy valaki nem akar? Nem hiszem el, hogy a sebesre szívott mellbimbók, az óránként legkevésbé sem élményszámba menő szoptatási kísérletek, a mellszívóval tejfakasztás céljából csutkára szívatott mellek, a rakás tejfakasztó enni és innivaló fogyasztásán és a sok-sok babasíráson túl, rá lehet húzni egy anyukára, hogy nem akarta. (Igaz, olyan is van, aki nem akarja, az ő teste az ő döntése, szíve joga, de ő már kezdetektől nem akarja, vagy nincs rá lehetősége, például gyógyszerszedés miatt, de itt most nyilván nem erről írok.) Szóval, bárhogy is alakult a szoptatás, nem ezen múlik a jó anyaság, a kötődés és még nagyon sok minden nem. Úgyhogy kéretik befejezni az anyák nyúzását a szoptatás miatt!
Ha valaki akkor én pedig mindig ott leszek és megnyugtatlak, bármi alakul másképp, mint ahogy a nagykönyvekben megvan írva vagy ahogy azt elvárják, attól Te még igenis jó anya! vagy