Velünk történt: Ovis baleset – megjártuk a János kórházat

Egy nyugis home-office nap vár rám, gondoltam magamban. A gyerkőcökkel eltekertünk az oviba, majd mikor visszaértem otthonunkba, már kezdtem volna a melót, amikor megcsörrent a telefonom. Az oviból hívtak. Meg is ijedtem, nemigazán hívtak még, csak nem történt valami baj? Áh nem, hessegettem el a gondolatot, biztos csak elfelejtettem berakni a táskájukba valamit. De az óvónő kétségbeesett hangja fogadott a vonal másik oldalán: – Anyuka baj van! A gyereknek beszakadt a feje, ömlik a vér! Érte tud jönni?

Hát nem pont ezt szerettem volna hallani. A nyugis nap buborék rögtön ki is pukkant a fejemben. Kocsiba be, irány az ovi.  Ott egy széken ült a kisfiam, végre sikerült elállítani a vérzést, de egy nagy vérpaca van a feje bal oldalán, a felsőjén, nadrágján itt-ott vércsöppök. De hogy történt? Az ember azt hinné, leesik a gyerek a mászókáról, vagy fejbecsapja a hinta, esetleg felborul a kismotorral, meg még van millió féle játék, ami nem rendeltetésszerű használat esetén akár balesetveszélyes is lehet. De mivel reggel volt, még nem lehettek kint az udvaron. Egyszerűen annyi történt, a nővére hátralépett egyet, meglökve a kicsit, aki olyan szerencsétlenül esett, hogy a fejével az ajtó élét találta meg és bumm, kész is volt a baj.

Azt tudni kell, aznap az oviban csőtörés volt és nem volt víz. A szülőket megkérték, aki teheti, vigye haza inkább a gyereket (ezt utólag tudtam meg). Nekem nem mondták, mert ugye dolgozom és nem mindennap otthonól,  és fel sem ajánlották, hogy vigyem haza őket. Szóval kezdtem volna az önmarcangolást, ha hazaviszem őket, akkor ez nem történik meg. Aztán arra gondoltam aminek meg kel történni az megtörténik.  Valószínűleg otthon is megtörtént volna ugyanez a baleset.

Kicsi fiam míg várt rám, rajzolt és bár könnyes volt a kis szeme, amikor mondtam, hogy elviszem a doktorbácsihoz, azt kérdezte: – De ugye visszajövünk? Oh egyem a kis szíved, gondoltam magamban.

Gyorsan megint be a kocsiba, irány a helyi “SZTK”. Viszonylag hamar sorra kerültünk a sebészeten. A gyerek még egyféle sokkos állapotban volt, furcsán nyugodt volt, simán tűrte, hogy lemossák a fejére száradt vért és bekötözzék. Röntgenre küldtek, nincs-e törés. Itt már kifejezetten hangot adott nem tetszésének a  gyerek. Hiába na, nem bírja az orvosi vizsgálat semmilyen formáját.  A váróban cuki  volt, kérdezősködött, csacsogott sőt huncutkodott is. A röntgen eredménnyel vissza a sebészetre, ahol közölték, hogy nem zárják össze a sebet, menjek el a János kórházba, ott van gyereksebész, inkább nézze meg gyereksebész (“felelősséglerázás”  10.000. szint). Pazar. Nos, ugye én rutintalan sofőr vagyok, szoktam mondani, csak Érdre érvényes a jogsim, de mivel a vonat is elég gyorsan ott van és különben sem sürgős,  mert azért ellátták a gyereket, eldöntöttem, hogy vonatozunk. Ennél nagyobb boldogsága nem is lehetett volna a gyereknek. Vonatozás! A vonaton is pörgött, sürgött, forgott, cseverészett. Az emberek azért vetettek egy-egy döbbent pillantást a bekötött fejére, pláne, hogy egy nagy barna folt is éktelenkedett a kötésen, ami jódos fertőtlenítő és nem vér, de ezt ugye ők nem tudhatták. Persze megkérdezte a velünk szemben ülő, a kalauz, meg még egy pár ember, hogy mi történt és én el is meséltem mindenkinek, mert a fiam már most tudja idegenekkel nem állunk szóba és ő ezt vérkomolyan gondolja… Volt aki megkérdezte, hogy dehát az óvónők mit csináltak, hol voltak? Totálisan jogtalan lett volna bárkit hibáztatni. Anyaságom néhány éve alatt megtanultam, van amit nem lehet megakadályozni és néha akkor sérül meg a gyerek a legjobban mikor ott állok mellette, sőt volt hogy ketten is ott álltunk mégis baj lett.

A Déli pályaudvaron vettem némi Fornettit és innivalót és jó sok aprót kaptam vissza. Egyébként a gyerek nyugija teljesen átragadt rám. Jó, persze tényleg nem volt vészes annyira a helyzet, mint mondjuk ha agyrázkódása lett volna, azt a viselkedéséből adódóan szinte teljesen kizártam. Séta közben egy pillanatban megbotlott a gyerek én meg reflexből meghúztam a kezét, mintha ezzel meg tudnám állítani az esést, de  a látványunk olyan hatást keltett, mintha húzgálná, ráncigálnám a gyereket. Aki látott gondolhatta azt is: “Szép kis anya! Szegény gyerek feje be van kötve és még ráncigálja is'” A Délitől pár megálló villamossal és rövid sétákkal a János kórház. Csakhogy az számomra egy kibaszott labirintus ( csak háromszor álltam meg segítséget kérni, merre kell menni) és lassabban tudtunk haladni, mert a gyerek nem engedte, hogy felvegyem, pedig úgy gyorsabb tudtunk volna menni. És baromi aranyos volt a cseverészése, de miközben figyelnem kellett merre menjünk, amúgy is agybajt kaptam a bandukolástól, de az aznapi hatszáztizenkettedik “De anya…” kezdetű mondattól, már lassan falra tudtam volna mászni. Aztán végre odaértünk. Épp csak előttünk volt egy másik család. Csodás, gondoltam magamban, valószínűsítettem, hamar sorra kerülünk. Töredelmesen bevallom, miután a gyerek halálnyugalommal leült rajzolni megrohamoztam a mosdót, de a női nem működött, így jobb híjján a másik nemét használtam, szükség törvényt bont alapon… Míg várakoztunk jött a másik anyuka, megkérdezte, hogy nem tudnék-e pénzt váltani, mert innivalót szeretne venni e gyerekeinek az automatából. “Oho! dehogynem, tele vagyok apróval.” Milyen jól jött most az állomáson kapott sok-sok apró. Ez után sorra is kerültünk. Persze végigordította az egész folyamatot a gyerek, merthogy őt ne piszkálják már. Egyébként éljen a modern orvostudomány, mert sem varrni, sem kapcsozni nem kellett a sebet, csak egy “szövetragasztó” anyagot nyomtak a sebbe fertőtlenítés után, ami bezárta a sebet. A doktornő, nagyon aranyos és kedves volt, de a csemetém így sem volt hajlandó ránézni, hogy egy pupillareflexet vizsgáljon, így hosszas próbálkozás után végül elengedtek, ha baj lenne, a gyerek agyrázkódásos tüneteket produkálna, akkor menjünk vissza. Ezek után kikeveredtünk a János kórház labirintusából, immár csak két ember segítéségét vettem megint igénybe., Az igazság az, hogy tájékozódásból olyan gyenge vagyok, ha részt vennék tájékozódési versenyen, a nap végén mindenki engem keresne…  Vissza a délibe, a gyerkőc kapott vigaszdíjként egy jégkrémet. Gondoltam a vonaton majd alszik egy jót… aha persze! Megint végigcsacsogta, ugrálta az utat… kicsi szívem!

Ez a nap remek példája volt annak, hogy a gyermeki öröm szivárványa, hogyan tudja túlragyogni a felnőtt idegességet és aggódást. Többször kellene gyermeki szívvel megélni a napjaink nehéz pillanatait!

Kisfiam a János kórházban, mit sem törődve a sérülésével szabadjára engedi játékosságát

 

 

 

 

 

 

Add a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *